Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Dzsingisz kán hagyatéka
A nemzetellenes monarchia korszakában uralkodó elit végleg elvesztette történelmi érzékét, nem volt kapcsolata az ország történelmi múltjával, képtelen volt felfogni a nemzeti lényeget, ugyanakkor mindig azzal próbálta igazolni a politikáját, hogy a történelmi hagyományokra és Oroszország nemzeti jellegére hivatkozott. Ezért hamis hivatalos ideológiákat, kincstári hazugságot termelt, ezt néha még maga a hatalmi elit is bevette. Az Oroszországban szolgálatot teljesítő' külföldi diplomaták tudatosan törekedtek arra, hogy Oroszország „Konstantinápoly és a tengerszorosok” felé nyomuljon, eszközként akarták használni Oroszországot Törökország gyengítéséhez. A hatalom ezt a már említett teóriával igazolta - minden európai nagyhatalomnak rendelkeznie kell „tengeri kijárattal” -, emellett hivatkozott Oleg, Igor, Szvja- toszláv és Vlagyimir hadjárataira. Közben megfeledkeztek arról, hogy amit Oleg idejében „Rusznak” neveztek, az vajmi kevéssé emlékeztetett a mostani Oroszországra. Egy folyó menti államnak, amely elfoglalta a Balti- és a Fekete-tenger közti folyó-rendszer medencéjét, egy államnak, amely „a varé- goktól a görögökhöz” vezető víziút birtoklására korlátozódott, egész mást jelentett a konstantinápolyi hadjárat, mint egy kontinentális, nem északról délre, hanem keletről nyugatra kiterjedő államnak. A Dardanellák meghódítása úgymond Oleg végakaratával összhangban álló történelmi feladat, emiatt hosszú időre megromlott Oroszország-Eurázsia, Dzsingisz kán örököse és Törökország viszonya. Ugyanígy Lengyelország felosztását, a dinasztikus európai politika tipikus epizódját, amely igen jó alkalmat kínált arra, hogy gyarapítsa területét két, Oroszországgal szomszédos európai nagyhatalom, azzal igazolták, hogy Lengyelország Oroszország történelmi ellensége. De Lengyel- ország elsősorban mint az előrenyomuló európai civilizáció és a latin kultúra előőrse volt Oroszország ősi ellensége. Lengyelország felosztása először is megerősített két Oroszországgal határos államot, melyeket még inkább áthatott az európai civilizáció imperializmusa; másodszor - az egyik szomszédos állam birtokába került a keleti szláv népcsoportok által lakott Galícia, az eurázsiai területek földrajzilag természetes folytatása; harmadszor - megerősödött a latin fennhatóság a galíciai ukrán lakosság felett. Hasonlóan súlyos következményekkel járt a nemzetinek feltüntetett hazug pánszláv ideológia, amelyben néha nemcsak az orosz cári kormányzat, hanem az értelmiség egy része is őszintén hitt. Lényegében ez is idegen ideológia, kicsiny köze volt a történelmi Oroszországhoz, akárcsak a felvilágosult abszolutizmus, a liberalizmus, a szocializmus és más effélék ideológiájának. A belpolitikán is ugyanúgy kimutatható, hogy az elit nincs tudatában Oroszország történelmi lényegének, nem érti a nemzeti hagyományokat, mesterkélt, hamis nemzeti pátosszal szólal meg. Elég két dolgot kiemelnünk - az „idegenekkel” és az orosz pravoszláv egyházzal való bánásmódot. Más európai államok példáját követve, melyek asszimilációs politikát folytattak odahaza és gyarmataikon, meg akarták fosztani kulturális arculatuktól a leigázott népeket - az imperátori orosz kormányzat is mindenhol „oroszo- sításának” vetette alá a nem orosz lakosságot. Ez a politika az orosz történelmi hagyományok elárulása volt, mert a régi Oroszhon nem ismert erőszakos oroszosítást. Ha a régi korban teljesen eloroszosodtak különféle finn törzsek, melyek nemegy esetben Nagyoroszország jelentős részének őslakói voltak, ez természetes folyamat volt, erőszak és elnyomás nélkül történt, nem harcoltak 65
