Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Kedves Gyula: A lovasság szerepe Komárom védelmében az 1848-49-es szabadságharc alatt
kellett törekedni, hogy a gyalogos nagyobb távolságból kilője a fegyverét, aztán villámgyors rohammal legázolja s szablyával lekaszabolja ellenfelét. Meg kellett gátolni, hogy az ellenséges gyalogosok gyülekezzenek, s zárt alakzatot vegyenek fel, mert akkor már egyéni akcióval nem voltak támadhatók. A lovas elleni küzdelemnél (főleg nehézlovassággal szemben) a huszár lovának gyorsaságát és fordulékonyságát használta ki. Hirtelen rohanta meg ellenfelét, s ha támadása sikertelen volt, futást színlelve maga után csalta azt, majd egy hirtelen fordulattal újra támadta. Eközben - ha módja volt rá - pisztolyaival is lőtt, de a közelharc legfontosabb fegyvere a szablya volt. Ez a módszer igényelte a legnagyobb ügyességet, s leginkább ezt gyakorolták a kiképzés alatt. Zárt kötelékben mindhárom fő fegyvernem ellen alkalmazható volt a lovasság. Gyalogság elleni támadáskor a kedvező terepadottságok kihasználásával kellett megközelíteni a huszárköteléknek a már négyszöget alakított ellenfelet. Lehetőleg oldalról vagy a szegletre intézték a rohamot. Fontos volt a gyorsaság s az, hogy mindenáron betörjenek a négyszögbe, mert olyankor a gyalogság „semmit” vagy igen keveset tudott ártani. Nagyobb távolságból viszont igen veszélyes volt a zárt gyalogság nagyobb hatású lőfegyverei miatt. A lovasság elleni zárt kötelékben történő támadás volt a legjelentősebb harcászati eljárás, leggyakrabban ezt alkalmazták a szabadságharcban. Erre tulajdonképpen a nehézlovasság volt az igazán alkalmas, de a huszárok is kiválóan helyt álltak nem egy esetben (a kápolnai csatában Verpelétnél 1849. február 27-én, majd 28-án Mezőkövesdnél). Lényeges volt, hogy a zárt alakzat a támadás során megmaradjon, és csak megfelelő távolságból ugrassák vágtába a lovakat, hogy ne fáradt állatokkal kelljen kézitusát vívni. Ügetésben közelítették meg az ellenséget, majd 60-80 lépésről kilőtték karabélyaikat, s vágtában rohantak rá. Ritkán közvetlen közelből még egy sortüzet adtak a pisztolyokból, de azt inkább a kézitusa vészhelyzetére tartalékolták. Gyakran előfordult a támadás során a hadsorok felbomlása, leginkább az ellenség lovainak befogása miatt (ezért jutalmat fizettek a huszároknak), így az altiszteknek ennek a megakadályozása volt az egyik legfontosabb feladatuk. Ez nehezen ment, így időnként halálbüntetés terhe mellett tiltották a csata közbeni lóbefogást. A tüzérség elleni támadás volt a legfényesebb haditett - feltéve, ha sikerrel járt. Az ellenséges üteget oldalról kellett megrohanni, mert szemből szinte mindig vérbe fulladt a támadás. Rendszerint meg kellett küzdeni az üteget oltalmazó lovas, ritkábban gyalogos különítménnyel. Ha ezeket elűzték, s az ágyúkat nem tudták addig elszállítani, az akció már sikerrel járt, mert a tüzérek nem nagyon tudtak eredményesen védekezni a lovasság ellen. A tüzérek megölése után a lövegek gyújtólyukait kellett beszögezni, amivel hosszú időre harcképtelenné tették azokat, ha nem tudták magukkal elszállítani. Az ilyen akció során ezért az altisztek erős vasszögeket és kalapácsot vittek magukkal. Sikeres tüzérség elleni támadást hajtottak végre a Württenberg-huszárok 1849. június 16-án Zsigárd.nál. Gyakorta került sor a lovasságnak gyalogsággal vagy tüzérséggel való kombinált alkalmazására támadásban, védelemben egyaránt. A huszárnak jelentős segítséget jelentett a gyalogos katona, hiszen az jóval nagyobb hatású 588
