Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / Különszám - Hermann Róbert: Gyulafehérvár ostroma

Az így nyert szünetben sikerült megfékezni a tüzet. A tagadó válasz után Stein közölte, hogy folytatja a bombázást. A magyar ütegek az est folyamán nem kezdték újra működésüket, másnap, június 25-én reggel 6-tól este 7-ig viszont folyamatosan lőtték az erődöt. A város szélső épületeinek fedezékéből a magyar honvédek puskatűzzel árasztották el a szomszédos bástyákat, mire a vártüzérség gránátokkal lőtte őket. A tüzérségi tűznek az ostromseregből mindössze 4 halott, 3 súlyos és 3 könnyebb sebesült esett áldozatul. Több lakóépület lakhatatlanná vált, az utcákat és átjárókat törmelék borította, a falakon található járdák, a bástyák mellvédéi több helyen súlyos károkat szenvedtek.

A vár lövetése azonban nem járt semmilyen komolyabb eredménnyel, az ostromlók lőszere viszont elfogyott, s az ostrom hátralévő heteiben nem is sikerült pótolni. Ennek okait csak találgatni tudjuk, de valószínűleg abban keresendő, hogy június második felében megkezdődött a cs. kir. és orosz csapatok összpontosított támadása Magyarország ellen. Ebben a helyzetben az eddig is csak mellékes pontként kezelt Gyulafehérvár végképp leértékelődött. A délvidéki harcok, ezen belül Jellacic június közepén és végén végrehajtott támadása miatt a kormány fontosabbnak tartotta a temesvári erőd mielőbbi bevételét. így aztán Stein kénytelen volt továbbra is a vár megfigyelésére korlátozni ténykedését. Csapatai foglalkoztatása és a várőrség nyugtalanítása érdekében néhány századdal állandóan kisebb támadásokat indított, ami lényegében abból állt, hogy ezek csatárláncban vagy kisebb csoportokban megközelítették a védműveket, s kézifegyvereikkel lőtték az őrség felbukkanó katonáit. Ez történt június 26-29. között, 30-án pedig három század honvéd megszállta a Várost.

A megfigyelés révén azonban így is viszonylag szoros gyűrű vette körül az erődöt. Stein úgy helyezte el csapatait, hogy a román fölkelők újabb áttörési kísérleteit ki tudja védeni, s hogy azok ne legyenek képesek összeköttetésbe lépni a várőrséggel. A vár közvetlen közelében - a vártüzérség hatókörében - nem állomásoztatott csapatokat, kivéve a Várost megszálló századokat; ezek mögött legközelebb Marosportuson állomásoztak jelentősebb erők. A her- metikus elzárásnak köszönhetően július 4-én az erődben már komoly takarmányhiány mutatkozott, s a várőrség kénytelen volt kihajtani a vágómarhákat az erőd előtti térségre legelni, s fedezetükre gyalogságot és lovasságot kirendelni. Az összecsapások során a várőrség volt előnyben, hiszen a honvédek a várlövegek miatt nemigen közelíthették meg a legelő marhákat fedező katonaságot. A legkomolyabb összecsapásra július 9-én került sor. Ezen a napon a várőrség öt és fél gyalogszázada és a könnyűlovas osztag hajtott végre támadást az erődtől északra és keletre állomásozó csapatok ellen. A 31. (Leiningen) gyalogezred két százada a külső lőporraktárig szorították vissza a magyar előőrsöket, amikor ez utóbbiak segítségére sietett a Város magyar őrsége. Ez a támadás egy időre megzavarta a cs. kir. gyalogságot, de aztán visszavetették a magyarokat a Városba. Erre újabb magyar századok érkeztek Borbánd, Marosportus és az Újvilág felől, mire a Leiningen-gyalogság visszahúzódott az erődbe. Ekkor két és fél század román határőrrel és a 63. (Bianchi) gyalogezred Asbóth százados vezette két századával megerősödve újabb támadást indítottak, s a magyarokat egészen az úgynevezett Egészség-csatornáig űzték vissza. A cs. kir. csapatok az ütközetben 9 halottat, 18 se570