Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / Különszám - Kovács István: Arad 1848. december 4-i ostroma lengyel önkéntesek és egy császári mérnökkari tiszt szemével

Az éj sötét volt, csak bennünk világolt a remény csillaga, hogy kitüntethetjük magunkat, s oly hírnévre tehetünk szert, amelyben lengyel katonának régen volt része. Az első próba, amelynek az alkalom kitett, nem volt könnyűnek mondható. Ugyanis éjjel, amikor a sötétség a bátorságra és a félelemre egyaránt fátylat borít, sokkal nehezebb bátornak lenni, mint nappal, nyílt téren, ahol az embert fürkésző tekintetek vizslatják. Ennek ellenére el kell ismerni, hogy a lengyel zászlóalj úgy küzdött, mintha csupa öreg katonákból állott volna. Vagyis meg lehetett magával elégedve.

A lengyel zászlóaljat érte az a kitüntetés, hogy az erődítmény falait elsőként megmássza. De ezalatt a falak tövében a létrák odatámasztásával és megmászásával csapott zaj felkeltette a falakon álló silbakok figyelmét, és amikor az erődítményfalak tetejére értünk, nemcsak puskatűzzel fogadtak bennünket, hanem a menekülő katonák lefordították, ledöntették a falaknak támasztott létrákat. Mivel mint zászlóaljsegédtiszt jó példával akartam előljárni, elsőként másztam meg a létrát, de letaszítottak. Az adott jelre nem volt mit tennünk, mint hogy a sűrű ágyú és puskatűzben visszavonuljunk. Az volt a fontos, hogy a visszavonulás ne csapjon át rendetlen menekülésbe, amely lehangolta volna a fiatal katonákat. Amikor az erődítményből mind hevesebben kezdtek lőni ránk és a többiekre, a zászlóalj megállt, arcagot csinált az erődítmény felé és vissz a-vissz alőtt. Ennek nem volt semmiféle eredménye, míg az ő tűzük kárt tett bennünk, megsebesítve, sőt megölve ilyen alkalommal néhány katonánkat. Én főleg azzal foglalkoztam, hogy a sebesülteket magunkkal vigyük, s lehetőleg senkit se hagyjunk magunk után. Kritikus helyzetünk ellenére se veszítettünk sok halottat és sebesültet.

Visszatérvén Aradra, a rangomból eredő kötelességemnek és saját elhatározásomnak megfelelően, a háborús helyzetek mindegyikében próbára akarván magam tenni, a sebesültek amputálásánál is segédkeztem az orvosoknak. Csak miután mindezzel végeztem és más kötelességeimnek is eleget tettem, éreztem estefelé éhséget és az erőgyűjtés szükségességét. Jelentést tettem Wysockinak és leültem megenni azt, amit parancsnokom elibém tétetett. Akkor vettem észre, hogy ingujjam csupa vér a sebesültektől, akiknek ellátásában részt vettem. Ez mit se zavart az étkezésben, ami azt bizonyítja, hogy mások balsorsa, a fáradtság és az életszükséglet elnyomják idegeinket és egyfajta közönyt hívnak elő belőlünk. Olyant, amely rendes körülmények közepette feltűnősködésnek vagy természetellenesnek hatna.

Még aznap este átkeltünk a Maroson és visszatértünk Óaradra, amelyet csak szenteste hagytunk el.

Tagebuch uiber alle während der Einschlissung und Blokirung' der k. k. Festung Arad im Königreiche Ungarn eingetrettene auf letztere Bezug habanden Ereignisse und die tägliche Vorkomenheiten. (Napló a cs.k. a Magyar Királyságban fekvő Aradvára körbezárásáról és ostromzáráról a vele kapcsolatos eseményekről és napi dolgokról.) Feljegyezte: Johann Lucas Cesati báró mérnökkari kapitány és erődítési helyi igazgató. (Kriegsarchiv Wien. Kartenabteilung C: V;.) Arrad Ne 6.)

558