Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Molnár András: Lipótvár feladása
- a császári tábornok erre felfüggesztette Lipótvár ostromának előkészületeit, és seregének zömét a várható magyar támadás elhárítására csoportosította át. Január 13-ára csak minimális őrség maradt a vár körül. A magyarok ezt kihasználták; sikeres kitörést hajtottak végre a császári ütegállások ellen, és zsákmányoltak némi élelmiszert is. Lipótvár felmentését azonban a császári csapatok Görgei ellen irányuló bekerítő hadműveletei végül megakadályozták. Miközben Götz tábornok északról próbálta útját állni, Csorich üldöző' serege pedig a nyomában volt, túlságosan kockázatos lett volna megütközni Simunich csapataival. Mind a feldunai hadtest épségben maradásának, mind a császári erők tartós lekötésének érdeke azt kívánta, hogy Görgei, lemondva a másodlagos célról, Lipótvár felmentéséről, az alsó-magyarországi bányavárosokba vonuljon vissza. Miután tehát Görgei Léváról Selmecbánya felé indult, Win- disch-Grátz utasította Simunichot, hogy térjen vissza Lipótvár ostromához, és azt minél előbb fejezze be. A császári tüzérség ismételt felvonulását és felállítását a magyar védősereg január 30-án nagyobb erejű kitöréssel próbálta akadályozni, de a vakmerő kirohanást Simunich tüzérei visszaverték. Lipótvár védőinek ellenállását kevésbé az ellenség tüzérségi fölénye, sokkal inkább a császári parlamenter által elhíresztelt dezinformációk (a magyar seregek sorozatos vereségéről, a főváros feladásáról stb. szóló - részben igaz, de nagyrészt elferdített- rémhírek) törték meg. A tisztikar kezdettől fogva megosztott volt a védelem esélyeit illetően. Kis részük a legvégsőkig való védelem mellett kardoskodott, a várparancsnok köré tömörülő volt cs. kir. tisztek azonban (így pl. Zinnern őrnagy és Starhemberg százados, a 7. honvédzászlóalj tisztjei) pesszimistábban ítélték meg a védelem esélyeit. A védők a császári parlamenter által hozott hírek rabjaivá váltak, és Simunich engedélyét kérték, hogy meggyőződjenek a további ellenállás kilátástalansága felől. Január derekára Lipótvár feladásának kérdése két táborra osztotta a védőket. A végsőkig való kitartást követelő fiatal tisztek vélekedését tükrözi Arvay Sándor hadnagy visszaemlékezése: „Várparancsnokunk Ordódy Kálmán lanyha, határozatlan, a mi őrnagyunk Zinnern gyáva és alattomos, úgy a többi tisztjeink is, nem volt köztük egy is, ki tudott volna tenni és lelkesedni, lelkesíteni ügyünk mellett”. Az Ordódyt „károsan befolyásoló kamarilla” ellen Mednyánszky őrnagy vezetésével szervezkedtek a hevesebb vérmérsékletű fiatal honvédtisztek, és a parancsnokság átvételével, sőt, az „árulók” felakasztásával fenyegetőztek. A legénységnek azonban egyre kevesebb kedve volt a szigorodó körülmények és a kilátástalan jövő elviselésére, beletörődött már a fogság gondolatába. Még 1849. január 1-én, az első ostrom után történt, hogy Starhemberg százados tanácskozásra hívta össze a 7. honvédzászlóalj tisztjeit. „Midőn mind együtt voltunk - emlékezik Árvay - felvetette a kérdést: tartsuk a várat tovább, vagy feladjuk? - helyzetünket lerajzolva. Élelmiszerünk fogytán, lőszerünk pedig elfogyott, rövid ideig lesz elég. Fő hadseregünk felől nem tudjuk, létezik-e még, s hol és miként működik. Véleménye szerint legcélszerűbb lenne becsületes feltételek mellett feladni a várat. Mindenki hallgatott, senki sem szólt sokáig, végre Baranyay Pál főhadnagy - zalai élemedett egyén - szólalt meg, hogy becsületes honfi capitulátióról nem is szólhat, tartsuk magunkat addig, amíg lehet, s akkor a körülményekhez képest cselekedjünk, kitörünk, s akinek szolgál a szerencse megmenekül, de feladásra ne is gondoljunk. Kesztyűjét az 542
