Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Rabár Ferenc: Az eszéki vár 1848-1849-ben
ségnek az erdő szélén földből és fából kialakított védelmi állását a honvédek rohammal vették be, a falunál azonban még erősebb ellenállásba ütköztek. A falu előtt húzódó kőből épült „várforma” sáncot a magyar csapatoknak sikerült elfoglalniuk, de a cukorgyár megerősített, két-három emeletes épületeiből és annak vonalában elhelyezkedő házakból gyilkos puskatűz zúdult rájuk. Rácz Sándor visszavonta a csapatait és a tüzéreknek parancsot adott az épületek lerombolására. Közben a falut szemből is megközelítették Welsz János őrnagy vezetésével a magyar csapatok. A Csepintői jobbra húzódó erdőt sikeresen megtisztították az ellenségtől, de a falunál kiépített kettős, erős védelmi vonalnál a képzetlen újoncok támadása elakadt. Ezután Welsznek már minden erőfeszítése arra irányult, hogy ellenség térnyerését az erdőben megakadályozza, a sáncok meg- rohanására már nem is gondolhatott. Helyzete azért is nehezebb volt, mert az ágyúüteg parancsnokának a szaktudása csődöt mondott, a célpontokat még eltalálni is alig volt képes. Rácz Sándor ütege, hidegvérű parancsnokával, gróf Schmidegg Károly századossal az élen megállta a helyét, de komoly kárt nem tudott okozni az ellenség állásaiban. Miután 5 órán át folyt az ágyúpárbaj, még sötétedés előtt Rácz elrendelte a visszavonulást. Az országúton csatlakoztak hozzá Welsz csapatai is. A határőrök nem vették üldözőbe a magyar csapatokat. A legnagyobb szabású ütközet, amelyben az eszéki csapatok részt vettek, szomorú mérleggel zárult. A veszteségek nem voltak jelentősek, de a magyar csapatok felkészültségének súlyos hiányosságait jól tükrözte ez a harc. A tüzérség csaknem minősíthetetlen szereplése valóságos traumát okozott a tisztikarban. A tűzkeresztségbe került 51. honvédzászlóalj gyáván viselkedett, de a 36. zászlóalj sem állta meg a helyét. Batthyány a legénység viselkedéséért magukat a tiszteket okolta. Azzal a kéréssel fordult az OHB-hoz, hogy a 36., 41., 51. zászlóaljhoz tapasztalt hadi tiszteket osszanak be, a tisztikart pedig azzal fenyegette meg, hogy ha javulást nem tapasztal, a teljes kar hivatalos kicserélését fogja kérni. Batthyány Kázmért a történtek meggyőzték arról, hogy a várőrség vezetésének, személyi állományának felkészültsége, lelkülete egyáltalán nem alkalmas bármilyen harci szerepvállalásra, és ezzel az erővel arra sem képes, hogy az Eszék körül kialakuló gyűrűt széttörje. Ugyanakkor a határőrök sem képviseltek olyan erőt, hogy önmagukban a vár ostromát megkockáztathatták volna. A szlavóniai fronton erőegyensúly alakult ki. A Magyarország ellen több oldalról kibontakozó osztrák támadással azonban Eszék végveszélybe került. Az eszéki vár elszigetelődése (1849 január) 1848. december 14-16-án az osztrák főhadak támadása a Feldunai hadsereget állásai feladására és visszavonulásra kényszerítette. Kossuth Windisch-Grátz ellen akart minden erőt egyesíteni. December 16-án utasította Perczel Mór tábornokot, hogy Sopronon vagy Győrön át csatlakozzon Görgei hadseregéhez, vagy vonuljon Pestre. Kossuth rendelkezése a dél-dunántúli megyék feláldozását jelentette. Ezek a területek gyakorlatilag most védelem nélkül maradtak. Az osztrák hadműveleti terv részét képezte, hogy Laval Nugent gróf, táborszernagy meg510
