Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Hermann Róbert: Várharcok az 1848-49-es szabadságharc idején
a veszély a XVIII. század végéig létezett) aztán a déli határszélen kiépített erődítmények is elveszítették eredeti szerepüket. 1848-49-ben az ország területén két elsőrangú, a XIX. századi erődépítészet követelményeinek megfelelő erődítmény volt található. Komárom a felső-, Pétervárad az al-dunai vízi útvonalat ellenőrizte. Hídfőinek és sáncrendszerének köszönhetően mindkét erőd védőserege szabadon operálhatott a Duna mindkét partján. A XVIII. század végére kiépült, a kor technikai szintjén még mindig hosszabb, több mint egy hónapos ostromot igénylő erődök közé tartozott a Bánságban Arad és Temesvár, Erdélyben pedig Gyulafehérvár. Kiépítettségüket és színvonalukat tekintve ezek mögött maradt Károlyváros, Bród, Gradiska, Lipótvár, Eszék, Buda, Nagyvárad, Munkács és Déva, s inkább erődített városnak volt mondható Nagyszeben és Brassó. Tudunk arról, hogy a cs. kir. csapatok egy ideig helyőrséget ál- lomáisoztattak például a szigetvári várban is. Budát a dunai hajózás, illetve az egyetlen állandó dunai átkelési pont, a Lánchíd ellenőrzése avatta fontos erődítménnyé. Lipótvár stratégiai jelentősége a Vág völgyének ellenőrzése miatt meghaladta kiépítettségének fokát, Eszéket a Dráva-vonalon elfoglalt helye tette fontossá. A két elsőrangú erődítmény mindvégig a magyar csapatok kezén maradt. Komárom magyar birtoka akadályozta a cs. kir. fősereg műveleteit, s jelentős ellenséges erőket kötött le 1849 telén és tavaszán. Pétervárad megakadályozta a Bácska elfoglalását. Arad és Temesvár folyamatosan veszélyeztette a magyar sereg bánsági hadműveleteit egészen 1849 áprilisáig. A két, egymást támogató várőrség a mozgó szerb erők számára is komoly támogatást nyújtott. Ugyanezt az együttműködést figyelhetjük meg a gyulafehérvári várőrség és az érc- hegységi román fölkelők között. A „természetes” erődítmények közül az Érchegység mindvégig a román fölkelők biztos bázisa volt. A titeli fennsíkot a szerb fölkelők építették ki szinte megközelíthetetlen erődítménnyé. A szerbek nagy jártasságot árultak el sáncaik és erődített táboraik kiépítésénél a természetes akadályok felhasználásában. Magyar részről három komolyabb sáncépítési kísérletről tudunk: 1848 november-decemberében Győrt és Budáit erősítették meg, azonban a bekövetkező kemény fagy védhetetlenné tette ezeket a sáncokat, hiszen a védelmükül szolgáló folyóvizek olyan keményre fagytak, hogy ágyúval is át lehetett kelni rajtuk. A győri sáncokat emellett túlzottan nagyra méretezték, úgy, hogy Görgei feldunai hadteste szinte elveszett bennük. Az 1848 őszétől sáncokkal erősített Szegedet 1849 nyarán szabályos sánctáborrá építették ki, azonban - akárcsak Győrt - ezt is túlméretezték, s ez jelentősen megnehezítette védelmét. 1849 nyarán szóba került a tihanyi félsziget erődítése is, meg is kezdődtek az előkészítő munkálatok, azonban az anyagi források hiánya, majd a hadiesemények fordulata miatt a terv illuzórikussá vált. Az országba vezető hágók és szorosok megerősítésére is történtek kísérletek. Azonban az orosz csapatok 1849 nyarán valamennyi ilyen állást viszonylag kis áldozatokkal foglalták 500
