Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / Különszám - Hermann Róbert: Várharcok az 1848-49-es szabadságharc idején
el, hiszen a mellékutakon mindig a magyar védősereg hátába vagy oldalába kerülhettek. Amikor 1848 tavaszán a Batthyány-kormány vette át az ország irányítását, e várak és erődök többsége meglehetősen csekély helyőrséggel rendelkezett. Miután Batthyány elérte, hogy V. Ferdinánd 1848. május 7-én a magyarországi, június 10-énpedig az erdélyi cs. kir. csapatokat a magyar kormányzat alá rendelje, a magyar kormányzat számíthatott ezeknek az erődöknek a készleteire is a nemzetőrség és a honvédség felfegyverzésében. Mivel a kormány csak csekély létszámú megbízható sorkatonasággal rendelkezett, egészen 1848 augusztus végéig nem tett különösebb kísérletet ezeknek az erődöknek a megszerzéséi-e. Amikor azonban a délvidéki szerbek lázadását 1848 szeptemberében Jellacic horvátországi csapatainak nyílt intervenciója követte, Batthyány elérkezettnek látta az időt ezen erődök és várak biztosítására is. Batthyány, majd az őt követő Országos Honvédelmi Bizottmány intézkedései révén a magyar félnek sikerült néhány olyan sikert is elérnie, amelyek kevésbé voltak látványosak, mint a nyílt mezei összecsapások. Szeptemberben magyar kézre jutott Komárom, októberben Pétervárad, Eszék, Lipótvár és Munkács. (A horvátországi és szlavóniai kisebb erődökre a magyar kormánynak soha nem sikerült kiterjesztenie fennhatóságát). Pétervárad, Komárom, Eszék és Lipótvár megszerzése révén a Tisza vonalától nyugatra minden fontos erősség a magyarok kezére került. E siker egyik fő oka az volt, hogy az említett erődítmények helyőrségét (a hosszabb védelemre alkalmatlannak tartott Lipótváré kivételével) magyar nemzetiségű csapatok alkották. Érzékeny veszteséget jelentett viszont a Bánság két erődjének, Aradnak és Temesvárnak a lázadása, illetve. Gyulafehérvárnak, Erdély legfontosabb erődjének elveszte. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Péterváradtól keletre valamennyi fontos erődítmény az ellenség kezére jutott. Itt a várparancsnokság lázadását az tette lehetővé, hogy maguk a helyőrségi csapatok sem magyarokból álltak. A fordulatot minden esetben V. Ferdinánd október 3-i manifesztuma, illetve az OHB október 10-i rendelete okozta. Az előbbiben az uralkodó törvénytelennek nyilvánította a magyar országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány működését, s felszólította a cs. kir. katonaságot, hogy ne engedelmeskedjen ezek rendeletéinek. Az utóbbiban az OHB elrendelte, hogy minden vár- és erődparancsnokság 10 napon belül tűzze ki a magyar zászlót. Gyulafehérvár, Temesvár és Arad az október 3-i manifesztumot követte, a többi erődítményben az országgyűlés által választott OHB utasítása bizonyult erősebbnek. 1848 őszén és kora telén a helyzet a magyarok szempontjából volt kedvezőtlenebb. A Délvidéken Temesvár és Arad átállása miatt megerősödtek a szerb fölkelők pozíciói. A temesvári várőrség komoly zavarokat okozott a bánsági magyar hadműveletekben, s két ízben is felmentette az ostromlott aradi várat. Gyulafehérvár osztrák birtoka komoly segítséget jelentett a dél-erdélyi román fölkelők számára. 1848-49 telén a magyar hadsereg pozíciói az ország nyugati felében is megromlottak. Februárban osztrák kézre került Lipótvár és Eszék; 501
