Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
kálóm nyílik a számvetésre” - nyilatkozta Radnóti Sándor esztéta, a bizottság elnöke a Magyar Hírlap 1997. május 27-i számában. A lecke tehát felvan adva: az alapítványi kultúrpolitikának is igazolnia kell a legitimitását, ami már csak azért sem lesz egyszerű, mert a legjelentősebb magyar írók, akik a nyolcvanmilliós Németországban 20-30 ezer példányban (ez az elismert cseh és lengyel kortárs írók kiadásaihoz képest szerény eredménynek számít) megjelennek, azaz Esterházy Péter, Nádas Péter és Konrád György rendre még a nyolcvanas években adták ki feltűnést kelő műveiket, amikor a kommunista rendszerrel, s annak már csak nyomokban létező kultúrpolitikájával való szembenállás pátosszal és feszülséggel ruházta fel a műveiket. A legnagyobbak mögött sorakozó írók közöt akadnak olyanok is, akik hála a bőkezű alapítványi támogatásnak, évente több könyvet is kiadnak, de táboruk meglehetősen szűk, mert az olvasóközönség, melynek ízlésével és elvárásaival látványosan dacolnak, nemigen vesz róluk tudomást. A szélesebb visszhang elmaradásáért ugyancsak az alapítványok igyekeznek kárpótolni őket: egyikük, sokak szerint olvashatatlan posztmodem regényéről egyenesen konferenciát rendeztek fiatal kritikusok részvételével (természetesen a konferencia anyagát is kiadták alapítványi pénzen), másikuk drámájáról, ami megbukott a hazai színpadokon, „műffordítói tábort” rendeztek, ahol legalább egy felvonás idegen nyelvre való átültetése szolgált „belépőjegyül”. Mindehhez még tegyük hozzá a különböző idegen nyelvű (főként német és ugyanezekből a hazai forrásokból finanszírozott) antológiákat, melyek a külföldi közvélemény érdeklődését vannak hivatva felkelteni e szerzők iránt, több-kevesebb sikerrel... persze, ez a gyakorlat már a rendszerváltás előttről ismerős. (Egyebek között az „alapítványi irodalom” olvasótáborának kialakítását szolgálja a Soros-alapítvány által most indított könyvtártámogatási progra, melynek keretében központilag kiválasztott műveket küldenek az anyagi nehézségekkel küzdő bibliotékáknak. Érdemes lenne azonban tanulmányozni és felhasználni az egykori „Olvasó Népért” és a „Kell a jó könyv” mozgalmak tapasztalatait is.) Szerencsére a magyar könyvkiadás nem kizárólag irodalmi művek megjelentetéséből áll. Érdemes futólag szót ejteni a társadalomtudományokról, főként a szociológiai és történelemtudományi könyvtermésről is, mely már a nyolcvanas években a társadalmi önismeret nélkülözhetetlen forrásává vált. Az alapítványi rendszer ma már teljes mértékben meghatározza, hogy ki és mit kutathat, s hogy munkájának eredményét megjelentetheti-e. A Magyar Tudományos Akadémia humán kutatóintézeteinek átszervezése, az ott zajló leépítések a közvélemény számára is nyilvánvalóvá tették, hogy az állam a tudományok (köztük a társadalomtudományok) művelődésének finanszírozásából, legalábbis az eddig ismert formában kivonul, s ezt a feladatot hazai és külföldi, illetve nemzetközi alapítványokra hagyja. Az intézeti kutatók és az egyetemi, főiskolai oktatók ma már egzisztenciájuk fenntartásában sem nélkülözhetik a különböző projektjeikre megítélt összegeket, és idejük jelentős részét töltik pályázatok határidőre történő elkészítésével. Ha sikerül elegendő alapítványi pénzt szerezniük, van rá esélyük, hogy megtartsák az állásaikat. így kerülhetik csak el, hogy „szellemi szabadfoglalkozásúakká” 53
