Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
váljanak, akik háttérintézmény nélkül még a lehetőséget is elveszítik, hogy egy alapítvány később a pártfogásába veszi őket. A ma már blaszfémiának minősülő „társadalmi valóság” - melynek feltárására a rendszerváltás előtt még komoly igény mutatkozott, mintha a közvélemény fel akarta volna mérni, hogy a változások küszöbén hányadán állunk - iránti érdeklődés összezsugorodott, szinte eltűnt. Ahogy nemrég a Magyar Könyv Alapítvány elnöke, Szilágyi Ákos esztéta megfogalmazta: „Egykor az embereket érdekelték a tények és a kommentárok. Aztán már csak a tények maradtak. De ma már a tények sem kellenek.” Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy miután eltűntek a történelem „tabutémái”, szembetűnően csökkent az érdeklődés a közelmúlt históriája iránt is, illetve ami ebből megmaradt, feloldódott a napi politika sekély verbalizmusában. Nem jut pénz sem levéltári, sem érdemi szociológiai kutatásokra. A régi társadalmi struktura-felfogások megdőltek, s igazából sejtelmük sincs, hogy zajlik a magyar társadalom felgyorsult átalakulási folyamata. Természetes, hogy ezekről a kérdésekről nem jelennek visszhangot kiváltó köteke, mint ahogy egy egész műfaj, a szociográfia isháttérbe szorult. A sajtó professzionális színvonala folyamatosan hanyatlik, miközben minden képzeletet felülmúlóan kommer- cializálódik. A multinacionális cégektől származó reklámbevételekre - melyek tovább csökkenek majd a kereskedelmi televíziózás megindulása után - van utalva minden orgánum, s már az igényesebb újságírás művelésde sem lehetséges alapítványi támogatás nélkül. A magyar szellemi élet a szó szoros értelmében kettéhasadt a törésvonal mentén: azokra, akik rendelkeznek alapítványi háttérrel, és azokra, akik nem. Ez utóbbiak közül pedig sokan fizikai undort éreznek attól, hogy pályázatokon vegyenek részt, melyeknek az eredményét akár előzetesen borítékolhatják. III. A mai magyar kulturális alapítványok világa áttekinthetetlen, spontánul tenyésző dzsungel, a tájékozódáshoz adatok tömegének feldolgozására, évekig tartó kutatómunkára van szükség. (A téma szociológiája és gazdasága irént érdeklődőknek figyelmébe ajánlom Kuti Éva: Kulturális alapítványok és egyesületek című, azÚj Mandátum kiadónál megjelenés előtt álló kötetét, valamint a Sansz alapítvány évkönyveit és a pályázatokat közlő, hasonló című folyóirat számait.) A kultúra támogatási rendszere 1989 és 1991 között követhetetlen sebességgel alakult át alapítványi jellegűvé, nem kis mértékben azért, mert ezt írta elő a költségvetési megtakarítás kényszere. Az alapítványok eltérőek profiljuk és fenntartóik szerint is: a nagy állami alapok mellett komoly szerepet játszanak, különösen Budapesten az önkormányzati alapítványok, valamint a hazai és külföldi forrásokból finanszírozott magánalapítványok. Fontosak még a külföldi államok által fenntartott, szintén a hazai kultúrát finanszírozó alapok és alapítványok is, főként az idegen nyelvekből fordított művek kiadásában, illetve szinre vitelében. Egyes, nagy befektetés igénylő művészeti ágakat, így a hazai filmművészetet az állami alapok igyekeznek finanszírozni, egyedi elbírálás alapján. Kisebb szerepe van az alapítványoknak a képzőművészetben, ahol hazai, illetve a külföldi vásárlások bizonyos mértékig mindig helyettesítették a hagyományos mecenatúrát. Az önkormányzati 54
