Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
torzító hatása, úgy, ahogy ezt a rendszerváltás hozta, szerencsére már nem érvényesül. Ha a támogatás rendelkezésére áll - s enélkül ma már egyetlen kiadó sem áll érdemben szóba egy szerzővel - szinte bármit meg lehet jelentetni. Az olvashatatlanság, a teijengősség, a magyar nyelv törvényeinek kerékbetörése nem szerepel a döntés szempontjai között. Nádas Péter, amikor a Népszabadság 1997. január 25-i számában nyilatkozott arról, miért volt eseménytelen az 1996-os év, találóan állapította meg: „Még azok a kiadók és folyóiratok sem tartják szemmel a piac igényeinek változásait, amelyeket jónak tartunk... Talán mert minden évben megkapják a működésükhöz szükséges pénzt és semmi sem szorítja őket elveik és szempontjaik felülvizsgálatára. Vagyis kiadhatják, amit unalma miatt megírni sem lett volna szabad, nemhogy megvásárolni és elolvasni. Az új idők új szele: az alapítványi irodalom.” Az alapítványi irodlom szerzőit a laikus értelmiségi első pillantásra nehezen különbözteti meg a többi, művei kiadására jórészt esélytelen szerzőtől, hiszen a támogatások odaítélését legföljebb apróbetűs közleményekben hozzák nyilvánosságra a napilapok, s ezekre a hírekre az érintetteken kívül - akiket ugyanis levélben értesítettek - senki sem kíváncsi. Úgy látszik azonban, hogy a „Körökön belül” lévő alkotók jó része mégiscsak szükségét érezte, hogy szervezetileg is elkülönüljön a többitől, a pártállami képződménynek” tekintett Magyar írószövettség ezekre duzzadt tagságától, ezért hozta létre a közel múltban a Merlin színházban az írók Társaságát. A hetven nyolcvan szerzőt tömörítő (s feltehetőleg az érdekkülönbségek miatt az írószövetséghez hasonlóan látszatműködésre ítélt) szervezet megalapítását azért fogadta olyan ingerült reagálás az irodalmi közvélemény részéről, mert „a Bajza utcaiak” felismerték, hogy az új szervezet főként „posztnyugatosokból” és „posztmodernekből” verbuválódott tagjainak jutó alapítványi támogatások összege sokszorosan felülmúlja azt, amiben a maradék, mintegy kilencszáz tollforgató részesül. Sokak szerint nem egy művészeti irányzat megszervezésével, hanem a történelemből jól ismert tagkönyvcserével és tagrevizióval próbálkozik néhány ambiciózus esztéta, miközben, kerül, amibe kerül, a központot is áthelyezik a Károlyi-palotába, hogy végre megszabadulhassanak a „mezei hadaktól”... Az íróknak rövid távon van szükségük az alapítványokra, de hosszabb távon a kulturstratégia igényével fellépő alapítványok sem nélkülözhetik a reprezentatív irodalmat a nemzetközi közvélemény előtt. (Hasonló dilemmával nézett szembe annak idején Aczél György is, azzal a különbséggel, hogy a hatvanas években még a „keze ügyében” volt néhány nagyformátumú alkotó, akinek nyugaton is értékelt kéziratát nyomdába küldhette.) Úgy tűnik, eljött annak az ideje, hogy a magyar könyvkiadás számot adjon eddigi eredményeiről, mégpedig az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron, ahol Magyarország díszvendég lesz. A „frankfurti mustrán” való megjelenésre a Nemzeti Kulturális Alap minisztériumi közreműködéssel pályázatokat ír ki, s már koncep- cibizottság is alakult. „A bizottságnak az az elképzelése, hogy a díszvendégség, illetve, ahogy ott nevezik ezt: a Schwerpunkt középpontjában az utolsó tíz év magyar kultúrája álljon. Kevésbé a régi dicsőségüket akarjuk bemutatni, inkább a jelenlegit. 1999-ben éppen tízesztendős lesz a rendszerváltás: jó al52
