Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
hagyománya bizonyult folytathatónak, melyet egykor - utoljára talán a hatvanas évek elején - a kommunista kritikusok az „elefántcsonttorony” képzetével társítottak. Ezen belül is a Babits Mihály által fémjelzett vonulat kerekedett felül, melynek lényege, hogy az esztétikai minőség felette áll a kulturális piacnak, attól élesen elkülönül. Ezt az elvet, bármit hirdetett még sokáig a propaganda, szakmai berekekben gyümölcsözően lehetett alkalmazni: mindig volt egy csoport, mely magáénak vallotta a legendás Nyugat szellemét. Ma már legalább a hatodik a hetedik irodalmi folyóirat szerkesztői tartják magukat az 1941 nyarán megszűnt Nyugat örökösének, mely egyben azt is jelenti, hogy ha más orgánum nem is, ők mindenképpen jogosultak a bőkezű szubvenciókra. A Nyugat szellemiségére hivatkozó minőségkultusz legnagyobb gyengéje, hogy papjainak, az esztétáknak, bármily éles is a szemük, nincs „merítési bázisa”. A huszas, harmincas években, de még 1945 és 1948 között is létezett, megélt a piacon az igényes sajtó, melynek hasábjain a legnagyobbak is megjelentek, sőt, elsősorban az itt közölt írások honoráriumaiból éltek. Bár az irodalmi folyóiratok struktúráját állami, magán és önkormányzati alapítványok támogatásával sikerült életben tartani, sőt, a Nyugat-ambiciójú orgánumok száma még nőtt is a rendszerváltás után, a ma már csak néhányszáz példányban eladott periodikák nem pótolják a színvonalas, nagypéldányszámú polgári sajtót, mely természetes közege volt egykor a kultúrának, így az irodalomnak is. Jellemző, hogy a túlnyomó többségben alapítványi támogatások révén megjelent könyvekről a napilapok szinte már nem is közölnek kritikákat. Az pedig, hogy az elektronikus média néhány csekély nézettségű és hallgatottságú rétegműsortól eltekintve következetesen hallgat az intellektuális teljesítményekről, jelzi, milyen mértékben vesztette el a társadalom az érdeklődését a „magas kultúra” iránt. Ilyen sivár körülmények között az alapítványi szférának nemcsak a művek megjelentetéséről, s alkotóik megélhetéséről kell gondoskodnia, de a kritikai visszhangról is, s az „üvegházhatás” szinte még erősebb, mint a pártállam utolsó évtizedeiben. A recenziók, illetve a kétségbevonható objektivitású bírálatok főként az alapítványok által fenntartott folyóiratokban jelennek meg, ahol a támogatott szerzőket támogatott szerkesztők gondozzák. S hogy az alapítványok „kulturális vertikuma” teljes legyen, kiterjedt jutalmazási és díjrendszert is létrehoztak a legkiválóbbak kitüntetésére. Ismeretes, hogy az alapítványi díjak összege nálunk felülmúlja az állami díjakét, melyekkel azonban közös vonásuk, hogy szerzőket, s nem műveket értekeinek velük, ellentétben a Nyugat-Európában, például Franciaországban megszokott gyakorlatai. „A régi kultúra felől nézve talán akadályozza a fejlődést, hogy szervezeteket ácsolnak a művészet köré, amely először kerete, aztán öntőformája. Am a biztonság másféle fejlődésnek a talaja, mint a veszélyeztetettség. Új startvonalat húztak, hogy verseny helyett egyenlő szeretet alakítsa a pályákat” - úja Haraszti Miklós a pártállam kulturális intézményrendszerérői, ahol mind a hatalmi befolyást, mind az anyagi támogatást „bevetették” a reprezentatív művek születése érdekében. Az alapítványok strukrurájában - melyen kívül viszont a média szabadpiacának farkastörvényei uralkodnak - már csak a pénz hatalma maradt, a politika 51
