Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Gál József: "Az illusztráció - kisérőzene"
vezetője maga is nagyon tehetséges, csodálatos festőművész volt. Neve Ágoston Ernő, Münchenben végezte el az akadémiát. Egyforma odaadással foglalkozott az 50-60 évesekkel, s velünk gyerekekkel. Máig őrzöm az emlékét ezen órák hangulatának.- O készített fól az iskolaváltásra, a képzőművészeti gimnáziumra'? — Igen, ismerte ezt az iskolát. Akkortájt - tudomásom szerint — ez az egy ilyen jellegű gimnázium működött az országban. így soproniak is tanultak ott. Sokat gyakoroltatott, sok gipszmásolatot készíttetett velem, amit akkoriban nagyon untam csinálni. Csak később jöttem rá, mennyire igaza volt, amikor ezt a módszert választotta. 1952-ben kerültem a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba. Ez újabb nagy élményt jelentett. Élmény volt maga Budapest is hatalmas méreteivel, légkörével. A gimnáziumban nagyszerű tanárok segítették pályafutásom alakítását. A sok közül az egyik legremekebb ember Komjáti Gyula bácsi volt. Maga is régi rézkarcos művész, egy olyan jelentős művészcsoport tagja, akik nagyon magas színvonalon művelték ezt a műfajt. Szőnyi, Aba-Novák, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos neve fémjelezte a színvonalat. Komjáti Gyula bácsi - noha nagyon szerettem volna - akkor nem engedett rézkarcot csinálni. Az volt az elve, hogy először tanuljunk meg nagy biztonsággal rajzolni. Egyébként Sopronban szénnel rajzoltunk, Gyula bácsi a tollal való rajzolásra ösztökélt. A ceruzát nem engedte. Igaz, én sem szerettem. Gyula bácsi gyakran vitt bennünket múzeumokba. Egyik alkalommal a mai Petőfi Irodalmi Múzeumban jártunk (akkor nem ez volt a neve) s ott láttam egy csodálatos - talán a múlt század végén, talán a század elején kiadott - Rembrandt rézkarc albumot. Ez az album még inkább erősítette bennem a rézkarc iránti szeretetet. Gyula bácsin kívül más, jóemlékezetű tanáraim is voltak a középiskolában. Az 50-es évek eleje is a fagyos politikai légkör esztendei voltak. Mi ezt - tanáraink jóvoltából - nem nagyon éreztük. Ez a gimnázium olyan szellemet sugárzott, amelyet manapság talán liberálisnak lehetne nevezni. Tanáraink tudták, hogy képzőművészeknek készülünk, s bizonyára ezért vették kevésbé szigorúan a természettudományi tárgyakat, a matematikát, a fizikát. 1956-ban kerültem a Képzőművészeti Főiskolára. Szinte belecsöppentem a forradalomba. A Főiskola azért is a nagy élmények emléke, mert olyan mesterekkel kerültünk tanár-tanítvány kapcsolatba, akiket addig csak távolról csodálhattunk-tisztelhettünk munkásságukért. Elsőként olyan embert említek, aki engem az órákon nem tanított. Koffán Károlyról van szó, akit később 56-os tevékenysége miatt eltávolítottak a Főiskoláról. Később persze gyakran találkoztunk. Őt azért is említem, mert ő volt a mentora a század egyik magyar festőóriásának, Kondor Bélának. Kondor helyzete a Főiskolán - enyhén szólva - zűrös volt. Koffán „vállalt érte kezességet”, nála fejezte be tanulmányait. Sajnos nem tanított Varga Nándor Lajos sem. Őt talán 55-ben távolították el. Szelleme azonban meghatározó volt. Egyik nagy érdeme a Főiskola évkönyveinek sorozata. Évről-évre megjelentette az évkönyvekben a hallgatók diplomamunkáit. Ezeknek az annaleseknek nagy a művészi értéke, de nagy - a hallgatói diplomamunkák miatt - a dokumentumértéke is. Tanárom volt Barcsay Jenő, akit nagyon tiszteltünk és szerettünk. Másodévben lett tanárom - sajnos rövid ideig - Kmetty János. Metti bácsi festő 481
