Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája

Jellemző, hogy a posztmodernnek nevezett írók maguk is élen járnak a műfaji kategóriák Kijátszásában, s például tudatosan elmossák a határt a jelenségek ábrázolása, és a rájuk vonatkozó reflexiók, a sját és az idézett szöveg, a tények és a kommentárok között. Az irányzat teoretikusai állítják, hogy a művészet azonos a róla való gondolkodással, s a romantikusok által oly nagyra tartott originalitás a korlátlan reprodukció korában értelmét vesztette. Mindez oda vezet, hogy alapítányi esztétáink között akad olyan is, aki egymás után megjelenő köteteiben már régen nem az elemzett művekre koncentrál, hanem kizárólag arra a hatásra, amit az alkotás belőle kiváltott: így lesz többször többszáz oldalon át alkotótársa irodalmunk jeleseinek, de Mozartnak és Shakespeare-nek is.

Az esztétikum felsőbbrendűségének tüntető hangsúlyozása, szem- beállítása a valóság sivár tényeivel ellentmondásos visszhangot szül. „Az elit társadalmi érzékenységre halványul, teljesítménye egyre inkább esztétikai szempontoknak kíván csak megfelelni. Egyre inkább azt értékeli, ha valaki szép gondolati konstrukciókat tud felépíteni, függetlenül attól, van-e egyáltalán igazságtartalmuk. Az elismerés maga is esztétikai” - írja a szociológus Szalai Erzsébet a társadalmi értékrend változásairól. Az elitek átváltozása című, 1996-ban kiadott kötetében.

Az alapítványi esztéták felfogásával kapcsolatban sokszor hangzik el a posztmodem jelző - ellenfeleik egyenesen „posztmodem ízlésterrorral” vádolják őket - holott a támogatásokat és dijakat odaítélők között sem leeht egységes szellemi irányzatról beszélni, nem is szólva a támogatottakról és a díjazottakról. Mindazonáltal van néhány ismert, s feltűnő gykorisággal idézett, elsősorban amerikai gondolkodó, akinek a nézeteire hivatkoznak: ezek a teóriák már a rendszerváltás előtt divatba jöttek nálunk, mert adekvát módon reagáltak az átalakuló világ „művészietlenségére”, s lerakták a reakcióként kialakuló „esztétikai világlátás” elméleti alapjait. Szellemi közkincsünkké vált gondolataiknak, s a globálissá vált, állandó összehasonlítást kínáló elektronikus médiának hála már mi is a Nyugat szemével látjuk önmagunkat. A krízisjelenségek már bennünket sem sokkolnak igazán: a nyomorúságjelenetei csak pergő mozaikkockák, nem illeszkednek egyetlen koherens gondolati rendszerhez sem. Kár lenne tagadni: kiépült bennünk egy sajátos, az etikát és az esztétikát radikálisan szétválasztó látásmód. Ez a nyugaton is széles körben elterjedt esztétizáló megközelítés azonban térségünkben szinte egyeduralkodóvá vált, s alapvetően meghatározza az életről és a művészetről való gondolkodásunkat. Reprezentatív teoretikusának a hazai egyetemeken is széles körben népszerűsített amerikai filozófus, Richard Rorty tekinthető, aki magyarul is kiadott Esetlegesség, irónia és szolidaritás című művében már a nyolcvanas években társadalomfillozófiává emelte a művészetről való elmélkedést: „A szolidaritást nem reflexióval fedezzük fel, hanem megalkotjuk. Azáltal jön létre, hogy növeljük más, tőlünk különböző emberek szenvedéseinek és megalázásának egyéni részletei iránti érzékenységünket.” Az új, s képzőművészek között is elterjedt attitűd lényege az értelmiségi illetve az önreflexióra képes ember aktív alkalmazkodása az emberi nyomorúsághoz, s az ennek látványa által óhatatlanul kiváltott „szolidaritási reakció” virtuóz leküzdése. Az „új érzékenység” jóval több tehát, mint a Flaubert-nél ars poeticává emelt „impassibilité”, vagy a Brechtnél megismert

48