Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája
„elidegenítési effektus”. Az új művészet teoretikusai valójában Rousseau „természetes emberének” likvidálását, a művészi alkotás folyamatában jelentkező részvét és empátia felszámolását tűzték ki célul, illetve ezek tüntető hiányával kívánták sokkolni a befogadót. A poszt-modem esztéták már a nyolcvanas évektől - amikor lényegében már eldőlt, hogy a „kétpólusú világ” és a „szocialista világrendszer” fölött már eljárt az idő, nemcsak arr készítették fel a művészeket és az értelmiségieket, hogy adják fel az értelmetlenné vált közéleti-politikai állásfoglalásnak még az elvi igényét is, de arra is, hogy tudatosan vágjanak el minden szálat, mely a művészetet és az etikát bennük összekötötte. Persze, nyugaton ezek a vadonatújnak semmiképp sem számító teóriák legföljebb az esztétika hangsúly- váltásához vezettek /ekkor ment ki ott Lukács György a szellemi divatból/, viszont Kelet-Európábán valósággal „kopernikuszi fordulatot” idéztek elő. A Szovjetunióban és egyes szocialista országokban, az egyeduralkodó kommunista pártok a fokozatosan kompromittálódó „kollektív értékek és ideálokat” kérték számon a művészettől és a tájékoztatástól. Itt az „ideológiailag interpretált” hagyományokat elutasító posztmodem művészet egyértelműen a radikális ellenzékiséghez kötődött. Viktor Jerofejev A renegát című 1983-ban írt „programnovellájában” foglalja össze viszonyát a „szocialista realista” kritikusok klasszikus eszményképekből leszűrt „ideológiai elvárásaihoz”: „A nagy orosz irodalom... Van orosz fasz, amelyik nem áll fel a helyéről e nemzeti himnusz zenéjére? Csak egyetlen ilyen fasz van. MI felállunk, de ő nem. Rajta kívül mindnyájan felállunk. Ezen a magányos, szánalmas, gyengélkedő faszockán kívül. Ámde ha megcirógatjuk, emberi módon bánunk vele, akkor ő is feláll.” A szolidaritásáról és humanizmusáról legendásan nevezetes klasszikus orosz irodalom ideáljait valóban képtelenség követni a mai posztszovjet társadalomban, ahol totálissá vált az anómia, mely Dürkheim meghatározása szerint nem más, mint „az az állapot, melyben a hagyományos normák és szabályok fellazulnak, újak pedig nem váltják fel őket”. Magyarországon azonban a „társadalmi átalakítás” nem végzett olyan radikális rombolást, mint a Szovjetunióban, s szerencsére a művészet és a politika viszonya iseltért. A Kádár-korszak utolsó két évtizedének gazdaság- és kultúrpolitikájában már nem érvényesült ez ideológiai diktatúra, hiszen a rendszer a mindennapi életben ugyanúgy, mint a kultúrában, fokozatosan teret engedett saját, hivatalosan hirdetett eszményei és elvei cáfolatának. Vagyis nálunk a kontinuitás sokkal szívósabbnak bizonyult, mint a keleteurópai országok többségében, s ez a tendencia érvényesült a „létező szocializmus” bukása után is - ezt egyébként a politikai jobboldal egyes képviselői, akik ma büszkék arra, hogy az eltelt, hosszú évtizedek során mentesek tudtak maradni a „kommunista befolyástól”, vádként hangoztatják. Másrészt az is tény, hogy ellentmondásos rendszerváltás ment végbe a gazdasági okok miatt vészesen összezsugorodó és eljelentéktelenedő kultúrában. Bár az aktorok közül sok régi eltűnt, aki a nyilvánosság előtt szerepel, már 1990 előtt is ismert volt: azóta ugyanis szinte egyetlen jelentős alkotó sem emelkedett ki. A hazai posztmodern képviselői már a nyolcvanas években domináns poziciókat építettek ki nemcsak a szellemi alkotás feltételei meghatározó alapítványi rendszerekben és a művészetkritikában, de az utóbbi 49