Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Pelle János: Az alapítványok esztétikája

latrendszerrel bíró Ítész alkotja a mai magyar kultúra „alap*tványokráciáját”. Ahogy ezt Szelényi Iván megfogalmazta a Magyar Lettre Internationale 19. számában: „A posztkommunista kultúrát, tudományt és felsőoktatást egyfajta ’alapítványokrácia’ uralja. A tudományos és kulturális hatalmat az alapítványok kuratóriumát alkotó elitértelmiségiek sajátították ki... A kulturafinan- szírozás vezető pozícióiban szűk körhöz tartozó értelmiségiek nevét találjuk újra és újra.”

De miért is ne lehetne egy „vadkapitalista”, kulturellenes és művelődési igényeit fokozatosan feladó világban néhány kulcspozícióban lévő esztétától várni a tiszta irodalmi értékek képviseletét, az irodalmi minőség garanciáját? A magyar kultúra történetében mindig akadt egy maroknyi kisebbség, mely ezzel az igénnyel lépett fel, s az esztéta kurátorok miért ne léphetnének Kazinczy Ferenc, Gyulai Pál vagy Babits Mihály nyomdokaiba? Sajnos, a ta- paszalat azt mutatja, hogy az értékek képviseletét a legkifinomultab ízlésű irodalmárok sem sajátíthatják ki a legsúlyosab tévedések konckázata nélkül. A végső soron mindig szubjektív esztétikai szempontok uralkodóvá válása személyes kapcsolatrendszerek eluralkodásához, belterjességhez vezet, ahogy ez a múlt század végén a szintén mecenatúrára vállakozó Petőfi- és Kifaludy- társasággal történt.

„Amagyar irodalom kritikusi fogadtatása az elmúlt negyedszázadban spa- treflexek krónikája. A felbukkanó izgalmasabb tehetségeket a kezdeti pátyol- gatás után, amikor első érett művüket közreadták, kemény kritikai támadás érte, aztán eltelt egy-két év, a megbírált mű újra megjelent, aztán mintha mi sem történt volna, egyszerre kiderült róla, hogy kiemelkedő alkotás, az előző évtized reprezentatív regénye, verseskötete, novellája” - írta Kőszeg Ferenc 1984 februárjában. A„spatreakció” azonban a kritikai fogadtatás törvényszerű jelensége, ott is, ahol a művészi kvalitások felismerésében az „ideológiai megfontolások” nem játszanak szerepet. Kiváltképp jellemző a magyar irodalmi életre, ahol a bírálat hagyományosan az alkotó személyére, s nem a műre van tekintettel. Ez magyarázza többek között azt, hogy Kertész Imre nagyszerű, 1997-ben (!) Kossuth-díjjal jutalmazott regénye, a Sorstalanság - mely újabban már történetfilozófiai elmélkedések kiindulópontjául is szolgál, bizonyítván, hogy az esztétika milyen szorosan kapcsolódhat a társadalomtudományokhoz - 1975-ben (!) jelent meg először, s a kritika is vagy egy évtizeddel később figyelt fel rá. Senkit sem lepne meg, ha hasonló „spát- reakció” a mai sanyarú viszonyok között is bekövetkezne. Az viszont ma szinte biztosra vehető, hogy a beérkezett művészek által ostromolt, zsugorodó költségvetéssel dolgozó alapítványok kuratóriumai, nem adnának támogatást a kézirat kiadásához.

Az esztétikai világlátás - vagyis, hogy az értelmiség egy szűk csoportja műalkotás befogadójaként viszonyul a spontánul létező politikai, társadalmi és gazdasági jelenségekhez - a befolyással rendelkező kevesek meghatározó szempontjává, a mecenacura alapelvévé vált. Szó, ami szó: a minőség mérvéjének alkalmazása nem indokolatlan, hiszen ma is részesülnek politikai vitairatok, dilettáns és félig dilettáns prózai és verses munkák cégek és magánszemélyek támogatásában. Csakhogy a „művészi” és a „művészietlen” közötti határt ma, a kevert műfajok, az esztétikai kánonok széttörésének világában végképp nem lehet meghúzni.

47