Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etüd/ök

bőröstől. így tehát az 1952/53-mas tanévtől a Közlekedési Műszaki Egyetem Szolnokon működött, önálló, egy karú intézményként. A Közlekedési Minisztérium alapította azzal a céllal, hogy a vasúti közlekedés legkülönbözőbb szakágai számára üzemmérnököket képezzen. A tanszemélyzetet még csak-csak sikerült Szegedről Szolnokra áthozni, de azokat az egyetemi tisztségviselőket, akik például a tanulmányi osztályon is működtek, és törzsgyökeres szegediek voltak, egyszerűen nem lehetett átköltöztetni. Apróhirdetés útján keresett az egyetem különböző beosztásokra alkalmas embereket. Jelentkeztem én is az apróhirdetésre, a káderezésen megfeleltem. Az egyetem Tanulmányi Osztályán találtam magamat, nem vezető beosztásban, tanulmányi előadóként. Két-három éven belül, de jó esztendővel a forradalom előtt a Dékáni Hivatal vezetője lettem, s mint ilyen kerültem az 1956-os szolnoki felkelők soraiba.

Elérkeztünk 1956 október 23-ához, ami ugyanolyan verőfényes szép nap volt Szolnokon, mint Budapesten. Színházban ültem egy csinos fiatalasszonynyal. Előadás közben valami furcsa morajt hallok a kulisszák mögül, hirtelen tizenöt-húsz fiatalember tódul a színpadra. Rögtön láttam, hogy ez nem illik a Marica grófnő produkciójába, ezt nem rendező rendezi, de méginkább eltátottam a szám, amikor minden egyes fiatalban a mi egyetemi karunk diákjaira ismertem. Valamelyikük odapenderedett a szereplő színészek elé, a karmester leintette a zenekart, és ez a fiú átvette a szót. Soha nem felejtem el, így kezdte: Hölgyeim és uraim! Budapesten kitört a forradalom, döntik a Sztálin-szobrot! Valaki beszólt hátulról: Már le is döntötték! Azt viszont nagyon jól megjegyeztem, hogy ez ki volt, a mi karunk kommunista párttitkára, aki aztán a diákokkal együtt a forradalmi események hírére a piros-fe- hér-zöld kokárdában felvonult a színpadra. A karmester kapcsolt legelőször, felállt, és beintette a zenekarnak a Himnuszt. Én olyan zokogó Himnuszt, örömtől zokogó Himnuszt, azt hiszem, még soha életemben nem hallottam. Aztán az egyik szereplő, Lengyel János színész, aki egyébként vádlott-társam lett a későbbiekben, letépte magáról a nyakkendőt, petőfisre kihajtotta az ingét, és elszavalta a Talpra magyart. Lengyel János, szegény, a vádlottak padján egyszer úgy vallott, hogy életében olyan rosszul nem szavalta a Nemzeti dalt, mint akkor, és én azt mondtam neki, hogy mint egykori közönség, teljesen egyetértek ezzel, és már azért is megérdemli, hogy itt üljön. Az előadás abbamaradt. Berohantam az egyetemre, noha akkor már tíz-tizenegy óra körül lehettünk. Mindenki ott nyüzsgött az egyetem folyosóin és tantermeiben. A legapróbb értesüléseket is, amelyek a Pestről érkezőktől jöttek, vártuk, lestük. Büszkék voltunk arra, hogy a műegyetemi fiatalok vannak a forradalom első vonalában. Ezt már akkor este tudtuk Szolnokon. Mindenesetre a budapesti események Szolnok városára is azonnal hatottak, nemcsak az egyetemisták kezdeményeztek főivonulásokat, hanem a városnak szinte minden üzeme. Megalakultak a forradalmi munkástanácsok, és megalakult a Szolnok Megyei Forradalmi Tanács. Ennek lett elnöke Dancsi József, későbbi vádlott-társam, akit már 1945 előtt is jelentős szociáldemokrata munkásként ismertek a Szolnoki Járműjavítóban, de az egész városban is, és aki 1945 után a Szociáldemokrata Pártnak ahhoz a vonalához tartozott, amely egy csomó szociális vívmányt igyekezett kiharcolni környezete számára, és akit a pártegyesítés - 1948 - után teljesen félreállítottak. Megemlítem még, hogy a

436