Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 5-6. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi etüd/ök

lyeket a kommunisták mindig is csak frázisként hangoztattak: a Duna mentén élő sokféle nemzetiség békés egymás mellett élését. Hát ez nem sikerült, mindmáig nem sikerült. Hozzáteszem, hogy Balogh Edgárt már rehabilitálták... Röviddel az én belépésem után alakult meg a Szerkesztő Bizottság, amelynek tagjai voltak többek között Kos Károly, Benedek Marcell, Kacsóh Sándor. A kulturális rovatot Jékely Zoltán vezette. Megjelent egy szinte nevetségesen fiatal, „harisnyás” székely fiú is a szerkesztőségben. Balogh Edgár felfedezettje: Sütő András. A magamfajta fiatalember számára óriási élmény volt, hogy egy szerkesztőségi levegőt szívhattam ezekkel az emberekkel.

1946 nyarán érkeztünk vissza Magyarországra, a család Szolnokon telepedett le ismét. Az első dolgom az volt, hogy átiratkoztam szeptemberben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, harmadéves jogásznak. A másik dolgom pedig az volt, hogy kitaláljam, miként is folytathatnám az újságírást. Sokfelé próbálkoztam. Jártam a Kisgazdapárt sajtóközpontjában, próbálkoztam a Szabad Szónál, és egy elkeseredett pillanatban elmentem a Szabad Nép szerkesztőségébe, Vásárhelyi Miklóshoz. Még aznap a lap munkatársa voltam. Vásárhelyi Miklós azonnal felvett a külpolitikai rovathoz, noha én a Magyar Kommunista Pártnak nem voltam tagja. Később be kellett lépnem. Több mint fél évet töltöttem el a lapnál, nagyon fárasztó időszakként maradt meg az én emlékezetemben. Rendkívül idegen maradtam a szerkesztőségben. Amikor néhány évvel később elkövetkezett 1956, és én gondolkodás nélkül a nemzeti forradalom, a felkelők oldalára álltam, annak magvát azokban az elkedvetlenítő napokban kell keresni, amelyek a Szabad Nép szerkesztőségében teltek. Rövidesen a Magyar Nép című újsághoz mentem át, az igencsak kedvemre való sportrovatba. Előbb munkatárs voltam, aztán rovatvezető. Itt is sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. A felelős szerkesztő Bodó Béla volt, a Micimackó fordítója, a legpolgáribb kommunista újságíró, akivel életemben találkoztam. Aztán ott volt Fazekas György, Gaál György, Ritter Aladár, József Jolán - többek között. A dolgok úgy alakultak, hogy újságírói pályám vidéken folytatódott, Székesfehérváron. Életkorom huszonhárom év, felelős szerkesztője és kiadója vagyok a Fehérvári Naplónak. Sikeres szakmai munkám ellenére minden további nélkül leváltottak egy napon - polgári habitusomra hivatkozva és elérkeztem újságírói pályám utolsó állomására: átkerültem ugyanis az akkor napilappá átalakított Veszprém Megyei Népújsághoz. Tehát 1948 őszétől 1950 őszéig voltam Székesfehérváron, 50-től 51 október végéig pedig Veszprémben. Érdekes, hogy 1956-ban tudtam meg, amikor a káderanyagokat mindenkinek a kezébe adták, hogy engem, Veszprémbe érkezésem pillanatától az elutazásomig, megfigyelés alatt tartott az Államvédelmi Hatóság. Ekkor váltam meg végérvényesen az újságírástól, ami azért mégiscsak az életemnek nagy szerelme volt, és a mai napig nosztalgia él bennem az újságírás iránt.

Amikor Veszprémből véglegesen hazaérkeztem Szolnokra, és az egész család körbeülte édesanyám vacsoraasztalát, akkor azt a kijelentést tettem - ez volt szinte az első szavam a családi körben -: úgy érzem, megúsztam a börtönt. Hogy mekkorát tévedtem ezen az estén, azt csak akkor tudtam meg, amikor néhány éven belül börtöncella ajtaja zárult mögöttem. Néhány szürke év következett Szolnokon, éppen ezért jött kapóra az én számomra, hogy áthelyezték Szegedről a Közlekedési Műszaki Egyetemet, áttelepítették szőröstől435