Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Friedrich Dürrenmatt: Pilátus
pillantásától szinte kővé dermedt a sokaság. Közönyösen nézte végig az embereket, akik még mindig vég nélkül özönlöttek befelé. Elnézte hosszasan az emberfejeket: rozsdás szögekként vörös szemek parázslottak, és hosszú, fekete nyelvek sötétlettek a sárga fogak között. Úgy tűnt neki, mintha a sokaságnak csupán egyetlen arca lenne, amely ugyan egyszersmind minden ott levő emberé, de mégis, összhatásában egyetlen fenyegető és hátborzongató tekintet, mely félelmetes, vihar előtti csendet sejtetett, és annyira nyomasztólag hatott. És a csőcseléknek ez a gyűlölettől eltorzult ábrázata nézett most farkasszemet Krisztussal és a gonosztevővel, az igazsággal és a gonoszsággal, és egyetlen hatalmas kiáltással Isten Fiának a halálát követelte. A Vádlott pedig mindezt némán tűrte... A helytartó parancsot adott az egyik rabszolgának, hogy hozzon egy edényben vizet. Aztán ártatlansága jeléül megmosta benne a kezét, ügyet sem vetve a tomboló embertömegre... Amikor ismét Jézus felé fordult és látta néma tekintetét, tudta, hogy a sokaság már nem fogja szabadon bocsátani. így kényszerhelyzetben érezte magát, hogy egyik szörnyűséget a másik után kövesse el Jézussal szemben, mert bár tudta az igazságot, de nem értette meg. Tehetetlenségében csuromvizes kezével takarta el arcát. Mostantól kezdve megint olyannak látták Pilátust, mintha egy halott lézengene a halottak között. Felülvizsgálta a keresztre feszítés előkészületeit. Látta, hogyan gúnyolják a katonák az Isten Fiát. Révült tekintettel állt a Vádlottal szemben, s közönyösen figyelte, hogy mit művelnek Vele. Még azt is szó nélkül hagyta, hogy töviskoronát tesznek a fejére. Azután megnézte a keresztfát, s megparancsolta, hogy a gyalulatlan fát az ő jelenlétében ácsolják össze. Kezével gondosan végigsimogatta a fa kérgét. Majd gondosan kiválogatta a légionáriusokat, s hosszan nézett a menet után, míg csak el nem tűntek az emberek a vár kapuján kívül; akik Jézust is magukkal hurcolták. Még azt is látta, hogy a menet közepén lépkedő Krisztus vállát rettenetesen nyomja a hatalmas fakereszt, melynek roppant súlya alatt ide-oda támolygott. Hosszan nézett még a kapu felé, Jézus eltűnő alakja után, s még azt sem vette észre, hogy az egyik rabszolgának a gyereke visítozva szaladt át az udvaron. Visszatért szobájába, és ételeket készíttetett magának. Mozdulatlanul pihent az asztalnál, s a lydiai zenészek távolról ide hallatszó muzsikáját hallgatta, akik tele szájjal fújták furulyáikat. Jézust kísérték muzsikaszóval a vesztőhely felé... A szobáját körülvevő magas falak között hirtelen leszállt az éjszaka. A Nap elsötétedett. Az égbolt mintha kővé vált volna, s az embereket páni rémület fogta el. A muzsikusok remegő kézzel tartották furulyáikat a sápadt ajkukon, s nagy, kerek szemekkel, ijedten meredtek a rácsos ablak felé. Az égbolt közepén mozdulatlanul állott a fénytelen, halott Nap. Olyan volt, mint egy óriási labda. Aztán megremegett a föld. A heves földlökésektől sok ház összeomlott. Az emberek rémületükben hangos kiáltozások közben a földre vetették magukat. Pilátus bizonyosra vette: mindez annak a következménye lehet, hogy most 429
