Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Friedrich Dürrenmatt: Pilátus
Pilátus is leült a tiszt mellé, de hozzá sem nyúlt az odakészített ételekhez, sőt bort is csak keveset ivott. Meghallgatta a követ jelentését, majd nagy nyugalommal adta meg neki a választ. A beszélgetést titokban igyekezett Krisztusra terelni. Mégis félelem és gyanakvás fogta el, amikor észrevette, hogy a követ fürkésző pillantásokat vet rá. Ekkor a helytartó különböző kérdéseket tett fel neki a hadsereg felől. Láthatólag megzavarta a tisztet, hogy a beszélgetés váratlan fordulattal a tárgyi dolgokra terelődött. Viszont Pilátus ebből a »fedezékből« újra felidézhette lélekben a Krisztussal való találkozás minden mozzanatát. A helytartó biztosra vette, hogy Heródes nem tartja magánál Jézust, s úgy érezte: egyedül neki adatott meg, hogy az igazságot tudja. De határozottan félt attól, hogy a Vádlottat hozzá fogják visszaküldeni, ugyanakkor viszont valami különös és megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy még egyszer talál-kozhassék Vele... A szakadék Isten és ember között végtelen naggyá mélyült, s most, hogy Krisztus áthidalta ezt a feneketlen szakadékot azzal, hogy emberré lett, ebbe bele kellett pusztulnia, a mély szakadéknak ütközve szét kellett zúzódnia, mint akit a világ zátonyra sodort... A követ megjött, és jelentette Pilátusnak, hogy Heródes visszaküldte Jézust; aki bilincsbe verten, tomboló sokaság kíséretében már vissza is érkezett a vár elé. A helytartó parancsot adott a követnek, hogy a Vádlottat vezessék a várba, de a sokaságnak kívül kell maradnia. Aztán bevárta, míg a légionáriusok Krisztust a főépület nagy csarnokába vezetik elő. Megindult ő is a csarnok felé. Amint az ajtó közelében elhaladt a császár mellszobra alatt, szokása szerint futó pillantást vetett a márványfejre. A koszorúval övezett fő csendben és idegenül meredt rá, amíg csak el nem tűnt alakja a félhomályban. Végigment a hosszú folyosón, mely a lépcsőkhöz vezetett. A légionáriusok ott álltak már a fal mentén. Égtek már a fáklyák is. Lángjuk fényénél élesen kirajzolódott a katonák szikár alakja a sötét háttérben, amint a fáklyák lobogása rájuk vetődött, s hol sárga, hol meg piros fényt vetett a vassal bevont pajzsokra. Pilátus a kijárathoz lépett, mert onnan mindent jól szemmel tudott tartani, s az egész csarnokot át tudta tekinteni. Újra eszébe jutott Krisztus átható tekintete. Egy pillanatra habozni látszott, de aztán mégis elhatározta, hogy pár lépést tesz, s a katonák dárdáit indulatosan félrelökve, kilépett a tágas és világos csarnokba. Alig észrevehető mozdulattal lefelé pillantott. Elborzadva vette észre a légionáriusok szemében a gúny csillogását. Jézus pedig ott állt közöttük mozdulatlanul. Keze most is bilincsbe verve, vállán fehér gyolcs lógott alá, bélsárral bemocskoltan! Most hát látta ő is a megcsúfolt Krisztust! De azt is belátta, hogy mindez az ő bűne, mivel Jézust Heródeshez küldte. Egyre inkább bizonyossá lett afelől is, hogy minden az ő ítéletével fog végződni, pedig ő a megmentésén akart fáradozni. Aztán ismét ellépett a katonák sorfala előtt, de ügyet sem vetett Krisztusra... 425
