Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Friedrich Dürrenmatt: Pilátus
gondolatait, - ha ő térdre bonalt volna előtte hangos kiáltással és imádkozva, s a katonák és az egész nép eló'tt Istennek nevezte volna Őt... Hirtelen felocsúdott gondolataiból. Amikor látta, hogy Jézus többé rá sem néz és ó't semmibe sem veszi, görcsösen összeszorította kezét, mintha a térdén fekvő' papiruszt akarná széjjeltépni. Olyan érzése támadt: Krisztus azért jött, hogy ó't megölje, a vesztét okozza. Egy pillanatra hátrahanyatlott trónján, arcát jéghideg verejték lepte el, s kezéből kiesett a tekercs, egyenest a Vádlott lába elé. Csakhamar megjelent trónja eló'tt a követ. Unalmasan és fáradtan hajolt meg előtte, s ó' halk hangon adta ki neki a parancsot, olyan közönyösen, mintha csak valami mellékes dologról lenne szó. Aztán a Galileából éppen akkor visszatért prefektushoz fordult, magához intve ó't, mialatt a követ végtelen közönnyel, hangosan ismételte el a Pilátustól kapott parancsot. A jelentéstétel közben a csőcselék morogva-méltatlankodva özönlött ki a nyitott ajtókon. Pilátus azonban már nem láthatta. Krisztust, akit úgy körülvettek az emberek, mintha a titkukat őriznék... Az ajtók ismét zárva voltak, és a terem üresen tátongott. Pilátus jelt adott embereinek, hogy ők is hagyják el a helyiséget. Majd eló'rehajolt, és a lábánál heverő tekercsre pillantott. Kezével trónszékének karfájára támaszkodott, s kissé előrehajolva fülelt, míg hallani lehetett a távozó tisztek lépteinek kop- panását. Csak egy rabszolga maradt mellette. Aztán figyelmesen körüljártatta tekintetét a teremben: fürkészőn, mintha csak Jézus nyomdokait akarná felfedezni. Hosszasan elnézte a minden szépséget nélkülöző, tagolatlan, hatalmas falakat és az élénk pirosra mázolt, különös ornamentikájú vasajtókat, melyeken át a tömeg valósággal elébe sodorta az Isten Fiát. Visszagondolt arra is, hogy milyen csodálatos nyugalom áradt Jézusból: ő még sohasem látott ilyen embert! Pilátust a félelem még mindig megbénította. Krisztust vélte látni mindenütt: az üres teremben és a néma falakon is. Kisvártatva felkelt trónszékéből, elhaladt a rabszolga mellett, s kiment a teremből. Keskeny folyosón keresztül hagyta el a tornyot, és az udvarba ért. Feltekintve néhány légionárius alakját pillantotta meg a saroktomyok és a magas falak tetején, a mélykék égbolt alatt. Az izzó napsütésben átforrósodtak az udvar kőkockái. Ügy érezte, mintha tűzön kellene keresztülmennie, amikor átsétált az udvaron, úgy izzottak alatta a forró kövek. Elérte a főépületet, mely hatalmas, otromba, csillogó kőkolosszusként emelkedett előtte. Belépett a csarnokba, majd felment a bejárattal szemben fekvő lépcsőkön. Odafent nehezen ismerné ki magát az idegen! Nagy összevisszaságban kis szobák sokaságát találja az ember: áttört falakkal és magasan fekvő, keskeny, rácsos ablakokkal, melyeken keresztül csak gyéren szűrődött be a délutáni napfény. A falak csupaszok voltak, minden díszítés nélkül, mivel a helytartó csak ritkán tartózkodott a gyűlölt ország fővárosában. De a szobák kövezetét szőnyegek és párnák borították. A legnagyobb szobában várt már rá a követ, a kerevetre letelepedve. 424
