Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Friedrich Dürrenmatt: Pilátus
Isten és ember közti határ, s akkor az Isten emberré, az ember pedig Istenné lenne. Pilátus ezért nem akart hinni Jézus alázatos tekintetének, hiszen emberi formája is csak cselszövés akart lenni szerinte, hogy az emberiséget megkísértse vele. Most először azt akarta megtudni: miképpen reagál Jézus az ő magatartására? Nyugtalanította az a gondolat, hogy tulajdonképpen az Istennel lesz dolga. Attól is félt, hogy elszalasztja a döntő pillanatot, mivel nem meri felemelni tekintetét a térdén fekvő papírusztekercsről, s ezt a magatartását Krisztus megvetésnek is érezheti. Ezért jobbnak látta, hogy katonái arcát fürkéssze, mintha bizalmatlan lenne velük szemben. Látszólag szórakozottan tekintett föl: lassan, mint akinek egyáltalán nem sietős a dolga, és óvatosan, hogy félelmét el ne árulja. Úgy nézett a katonáira, mintha vadidegenek lennének, s mintha nem tudná, miért vannak itt, ebben a teremben. Nyugtalansága azonban mégsem múlt el, s gyanúja sem. Tüstént észrevette ugyanis, hogy a légionáriusok elrejtik előtte gondolataikat, s úgy tesznek, mintha nekik közömbös lenne, hogy uruk milyen magatartást fog tanúsítani a számukra ismeretlen vádlottal szemben. Másodszor is végighordozta tekintetét az embertömegen, amely pillantására összerezzent. Az előlállók visszahátráltak, és a sokaság közepe összepréselődött, mivel a hátul szorongok mohón előbbre furakodtak, hogy lássák az ő tekintetét. így most közvetlen közelről figyelhette meg az emberek ábrázatát. Oly csúnyának és visszataszítónak találta a gyűlölettől eltorzult emberarcokat, hogy undorodni kezdett tőlük. Arra gondolt már, hogy parancsot ad a katonáknak: csukják be a vasajtókat, s utána minden oldalról üssenek-csapjanak fegyvereikkel a tömeg közé. De mégis meggondolta magát, mivel nem akarta, hogy mindezt Jézus szeme láttára vigyék végbe. A csőcselék őrjöngése azonban, és az a gyűlölet, mellyel Krisztust körülvették, bizonyossá tette őt afelől, hogy ezek az emberek a vádlott halálát fogják tőle követelni. Tekintete önkéntelenül is a Megbilincseltre tévedt, jóllehet nagyon félt, hogy pillantásuk még egyszer találkozik. Mégis olyan volt most a megjelenése, hogy hosszan rajta feledte tekintetét. Krisztus nem volt nagytermetű, alakja jelentéktelen ember benyomását keltette. Keze elől volt összekötözve, kidagadtak rajta a kék erek. Szakadozott és elpiszkolódott ruha borította testét: sok helyen elővillant bőre, melyet vörös csíkok tarkítottak. Pilátus úgy látta, hogy Jézus mostani állapota a lehető legborzalmasabb, ami csak csalódást képes okozni az emberben. S arra gondolt, hogy milyen rettenetes gyűlöletnek eshet áldozatául, mivel ebben a szolgai formában jelent meg. Mégis most inkább az aggasztotta őt, hogy Jézus többé rá sem akart nézni. Bár félt a tekintetétől, mégis elviselhetetlennek tartotta azt a gondolatot, hogy Krisztus megveti őt. A Vádlott lehajtotta fejét. Arca sápadt volt és beesett, s végtelen szomorúság ömlött szét rajta. Nézése magába fordult, mintha nem is ezen a világon élne már, s minden olyan távolinak tűnt előtte; az őt fogva tartó tömeg és a fegyveres katonák, de még az az ember is, aki ott ült előtte az ítélőszékben, s aki csak egymaga tudta az igazságot az O ügyében. Pilátusnak az a különös gondolata támadt: milyen jó lenne, ha most hirtelen vissza lehetne forgatni az idő kerekét, csak addig a percig, amikor megnyíltak a kapuk, és ő megpillantotta Jézust. S mi lenne, - fűzte tovább 423
