Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Molnár Zsolt: Adalékok Szilárdi Béla festészetéhez
a gondolkodót, aki életjelet ad egy számára gátlástalan világról, ami számára nemcsak taszító, hanem vonzó is, mert ez a kettősség működteti és hitelesíti, s ebben a kettősségben hihet csak igazán - önmagát megtagadva és önmagában bízva. Beuys talán a Rilke-i értelemben hatott Szilárdira: „A műalkotások határtalanul magányosak... csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket, s lehet igazságos hozzájuk.” Személyes találkozásuk a hetvenes évek elején történt. Beszélgetésüket Szilárdi megörökítette képekben - Beuys halála után. A hova tartozás, a szív aritmikája ezeknek a képeknek a kiindulópontja. Olaj-változatuk jelentők állomás a festő' életében. Aképek a mindenkori idó't példázzák. Itt nincsen előtte, nincsen utána: a mindenkori pillanat jelenik meg az agyakban. Megható ráér- zéseiben. Nem lehet egy pillanat alatt elintézni. A festő tudatosít: az ecsettel jeleket lehet adni. A Szilárdi képek lenyomatok. Nemcsak a szombathelyi kiállításon, hanem előtte és utána is. Szilárdi képeiben mindig az élő köt szövetséget az elmentekkel. Kegyelmi állapotokat tükröztet - szereplői lemeztelenítve, valós állapotuknak megfelelően jelennek meg. Karnevál ez, hatalmas színpompa. Benne harsog Beuys szíve, a kerítésen - mint képkereten - keresztül ugrálnak a bikák, ott lüktetnek a telivér nők, s a Találkozásokban megbillen a gémeskút. A Szilárdi kép mindig kettősség: „a külső és belső valóság terméke” - egyik méltatója, Lothar Romain meghatározásában. Említhetjük Henrich Wölfflim megállapítását: „ebben a világban, ahol minden egymásra épül, ahol az egyik dolog meghatározza a másikat, valami meghatározatlan.” Szilárdi képei előtt felejtünk, eltűnünk, előtűnünk, felizgulunk. Kiemelései nem a mellékest, hanem a lényegest sokszorozzák meg. Törvényszerűségei a belső keretjátékban határozódnak meg. Tudja, mi történik vele és benne - gondolatilag, s mindezt tisztán akarja látni a papíron, a vásznon. Számára a kép összetett állapot. Cselekvést a ráérzés, a szemlélődés jelent, a tetten érés mágikus pillanatát a festés eufóriája, a realitást a képpel való szembesülés, mindezt egy gyűjtőlencsében látja viszont, amit életnek neveznek, s amelynek minden szívdobbanása őt igazolja. Szilárdi festészete kísérlet. Az enyves vízfestékkel gyorsaságát, időtállóságát kívánja bebizonyítani. Értelmezése az összefüggésekben keresendő. A festői teendő, az egyén felelőssége és függősége között. Az ő festői világa a formátlan és a végtelen között feszül. Konkrétságával, felkészültségével együtt. Szilárdi képei fényforrások. Nála mindig ragyognak a színek. Összefüggéseiben mindig fényt láttat. Nagy adománya a türelem. Nyugalom van, ezért aztán a fény megküzd nála. Azt érzékelteti, hogy mindig képes az újjászületésre. Úgy tűnik: képeiben ezért játszódik le önmagunk ellenőrzése. Nála a festészet mesterség. Ertékjelző és nem kényelmesség Megharcol minden megnyilvánulásáért. A költő Günter Kumert-tel vallhatja: „Semmi sem olyan visszahozhatatlan, mint a boldogság.” Szilárdi a gesztusok festője. Eredendően helyzeteket dolgoz fel. Látszólag tudatosan dolgozik, ám a megvalósítás állapotában az időtlenségbe helyezi képeit. Elindul a konkrétből és eljut egy árnyalt, magabiztosan leképzett világig. Képei az érvényesülni tudó színész taglejtéseire emlékeztetnek. 347
