Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Molnár Zsolt: Adalékok Szilárdi Béla festészetéhez
tudott: meggyőződéssel bírt, hitt magában, az önmagát megvalósító és a közgondolkodást megmásító erejében. Ennek a korosztálynak a magára találás volt az iskolája. Nem az engedékenység, hanem az érzékenység. A zeneszerző Szilárdi a Pannónia- együttessel járta az országot. És közben festett, fotografált, filmeken törte a fejét. Nyitottak voltak minden iránt. Irodalmi színpadok, pantominmesék, képzőművész körök vállalkozásaitól volt visszhangos az ország. Miközben sokan elégtek, Nyugatra távoztak. Ezt a nemzedéket szokás ma nagy generációnak nevezni. Sokuk nevét most tanuljuk újból. Most ismerkedünk megint velük. Szilárdiból festő lett. Szívvel, lélekkel és vérrel készült képeit egy nagy álmodozó festi, aki nagyon is mindennapjainkban él. Aki kötődni akar ide is - az otthonról nem is beszélve. De milyen is ez a piktúra? Belevalóan drámai. Keresi a helyét, leginkább az idejét: mikor, kit szólít meg, kihez folyamodik, kitől merít, kihez kötődik. A hatvanas évek előképeire hatott Holbein. Az ifiabb nacionalizmusa. Aztán megérintették a Rembrandt önarcképek, az a fejlődéstörténet, ami - többek között - a bécsi Kunsthistorisches Museum festményein követhető nyomon. Ez a fajta kinyilatkoztatás, szembenézés, valójában kihívás igénye napjainkig jelen van Szilárdi festészetében. Eeva-Liisa Kanmer, a neves finn költőnő indította úgy egyik versét, hogy „Verset formálok életemből, a versből életet”. Szilárdi a festészettel tette és teszi mindezt. Mindig egy felvállalt programot fest. Programszerűen dolgozik, vagyis amíg egy téma megérinti őt, addig festi, amíg az ki nem merül, el nem száll belőle. A tervezés az akarás, a következetes végiggondolás, a megszenvedés, a vérre menő küzdelem árán valósul meg. Ennek legszebb példája Bika-sorozata, a nyolcvanas évek végéről. Ezekben a képekben nemcsak a Szilárdi-életmű jelenidejűsége fogalmazódik meg, hanem tetten érhető egyfajta ősiség is, visszanyúlás régebbi kultúrákhoz. Közlésmódjában egyfajta altamirai kezdemény épp úgy tetten érhető, mint korunk kihívása: mire akarunk, vagy mire vagyunk képesek emlékezni. Szilárdi mindig is magában hordozta több kultúra lényegét, fontosságát. Művészetében jelen van Arnulf Rainer agresszivitása, Man Ray meditációja, Beuys elvontsága. Te jó ég! Mennyi következtetést lehet levonni ezekből a nevekből és műveikből! Egyvalami azonban nagyon fontos. Szilárdi soha nem beszél félre. Míg mások az emberi lealacsonyodás nem kevés példáját mutatják meg műveikben lehangoltságukban közönségesekké válnak, addig Szilárdi menekül mindenféle szadizmus elől. Belőle emberség szól. Muzsikus múltja teremti meg benne a harmóniai tisztánlátást, érzést? Talán igen. Ő állandóan beszélő viszonyban van képeivel. Nemcsak megőrizve tisztel, hanem át is értelmez. Provokatívan tisztességes. Akkor is, ha Beuysra emlékezik. Arra az emberre, aki nyomot hagyott festészetében, no nem úgy, hogy követője lett volna. A személyesség a meghatározó, a meggyőződés, hogy mit tett és mit akart. Szilárdi Beuysban nem a polgárpukkasztó egyedet látta meg, hanem azt 346
