Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Ambrus Lajos: Blaskó János szobrai a Képtárban

„dolgok megtestesülésén”, akkor sok egyéb mellett most mégis arra gondolok legszívesebben, amit csekélység, Heidegger mondott és én magam akár az itt látható anyagra is vonatkoztatnám. Ugyanis az ő számára a képzőművészet paradigmatikus példájaként nem a kép áll, hanem valami más, amivel ugyan még most nem rukkolok elő, de ez a valami a teljes világot, mint a heideggeri „négyességet” idézi meg. Vagyis: ég és föld, isteni és halandó. Ezek találkozásából születhet meg még a legmegátalkodottabb civilizációkritikus számára is a képzőművészet.

Ég és föld, isten, ember: látjuk-e őket, ahogy a megfigyelő státusából a reneszánsz óta látnunk kéne, vagy ez a szem nem fordul befelé a „világ húsába”, hanem mint merev és élettelen szem viselkedik, optikai instrumentum, kamerává válva - most ez lényegtelen. A ma csatázó művészetelméletek szempontjából természetesen nem, de hát maradjunk itt annyiban, hogy az ember saját világában elfoglalt egzisztenciális helyéről beszélünk. És ekkor, mondja a mester, a képzőművészet centrumában nem a kép, hanem a leképzés áll, az, ami semmit nem ábrázol, csak ott áll. A templom, az antik (görög) templom. Egy emberi mű, amelyet az istenek (istenesült emberek, tehetnénk hozzá) számára emeltek. A hely, ahol közelségükben lehetünk, a hely, ahol ég és föld, isteni és halandó találkoznak össze.

Blaskó János falusi tereptárgyai, nevezzük őket így, nem ábrázolások, ahogyan az emlegetett heideggeri templom sem az, a legkevésbé sem pontos jelei a világnak, amelyben állnak, hanem a mű maga egy hely, ahol az egész világ valósággá válik. Valóságelemei pedig azok a jelentések valának, amelyről csak annyit mondtunk: ég és föld, Isten és ember.

E vernisszázson a legszívesebben erről beszélek: egy darab közönséges emlékmű, egy a több Blaskó-munka közül; - egy közönséges falusi munka”, amely a mezőn, a legelőn áll, a határban Sorokpolány és ... között. Ne a makettet, a helyről készült aprócska fotót nézzük figyelmesen és persze radikálisan.

Mit látunk? Heroikus tájképet mutat, mondjuk így, amennyiben romantikus elemei is vannak: maga is elhagyatott táj, amely ugyan nem valami viharzó, fennséges szimbólumok közt beszél az elhagyatottságról, a megcsala- tottságról, a lélekállapot kivetítéséről, a belső dráma kulisszáiról, hanem ellenkezőleg: lélekszimbólum, amelyben a táj és az idol készíti elő a helyet magának az emlékműnek, amely így egész és így érvényes.

Blaskó János tája: pozitív érzelem. A legzöldebb fű, a legkékebb ég, a legelevenebb élet, benne misztikus fényben fehérre meszelt templom-, kápolnaszerű idol: halotti emlékmű, az egész élet. Annak ellenére és azzal kiegészítve, hogy pontosan tudjuk, az ablakszerű mélyedések bronztábláin holtak leltárszerű névsora olvasható. Ez így együtt Blaskó eszenciális világa: mintha egy száz év előtti képeslapot látnánk, ahol még minden a maga teljes derűjével volna egészben együtt. Semmi rezervátumszerű táj, roncsolódás, szeszélyesség, szakadozottság, semmi katasztrófa. A halál nem ez, jól tudjuk. Itt még/már egészen élesen határolódik el élő és az élettelen (Blaskó korábban előszeretettel fogalmazott elmosódott kontúrokban, szétfolyó arcokban) -. semmi átmenet, átnyúlás, csonkolás, deformáció. Régről látható, a művész pontosan tudja, mi a Modern, legalábbis az újkori művészetértelmezésen belüli, de mondjuk a duchampi felfogás, a ready-made-en inneni felfogásban és megközelítésben - viszont épp az ellenkező utat járja be, mint ezt felülete343