Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Ambrus Lajos: Blaskó János szobrai a Képtárban

sen várnánk tőle. Vagyis a megszerzett szakmai-szerkesztési kvalitások birtokában egyszerűen lemond a radikálisan ortodoxán individuális művész útjáról és léttapasztalatai birtokában egy újfajta közösségi létmód felé fordul.

Ebben a mozdulatban vagy váltásban (s talán ez a kiállításból nyilvánvaló lesz) azonban nem csupán a szobrász örök kiszolgáltatottsága és a megrendelő' mecénás feltétlen akarata áll, hanem saját autoritása is, annak a belátása, hogy számára melyik a valóban helyes művészi út. Hiszen ez is végiggondolásra serkentő út - a természet tiszteletére (is) állított szentély, amely ebból a Rába-menti magyar tájból az én emlékezetemben is áll. All - mégsem igázza le a művész szubjektivitását, különösen azzal a gesztusával nem, hogy a puszta mezőre teszi közösségi idolját egy olyan klímában, amely mára az általános rossz közérzetét hozta el a kultúrában és mindannyiunkat bizonyosan motivál a kor iránti nemtetszésünkben. Amely ugye az indusztrializálódás, az urbanizálódás és globalizmus kínjaival köszöntött ránk.

Blaskó János falusi emlékműve olyan világ, ahol és amelyben az elérhetetlennek még helye van. Blaskó művészi igyekezete az, hogy itt jelenlévővé tegye azt a világot, amelyben él és ahol az ember egzisztenciális egyedisége ellenére mégis otthonra találhat. Formanyelvében dominánssá válnak a hagyományos elemek (népi tradíciók, ó'si, több ezer éves mitológiák, klasszikus anyagok stb.), de soha nem ezek az elsó'rendűek, hanem a mű, amely önmagában nyugszik. Dekonstrukció - avagy rekonstrukció, abból a szempontból teljesen mindegy, hogy olyan világot sűrít-e magába, ahol a művészé, de a mi szubjektivitásunk is megtartatik. S ha az emlékművet, a Blaskóit is, mint egy újfajta közösségi létmód kifejezőjét vizsgálom, akkor szívesen és örömmel jelentem: nem vagyok uralkodó vagy istenség, mégis visszavonhatatlanul érzem „reális jelenlétemet” az ég és a föld, az istenek és a halandók között.

344