Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ambrus Lajos: Blaskó János szobrai a Képtárban
AMBRUS LAJOS Blaskó János szobrai a Képtárban* Kedves Barátaim, egészen bizonyos, hogy ma sem fognak dönteni a képszobor, mondjuk talán emelkedetten így, az „azonos dolgok örök visszatérése víziójának” alapkérdései felöl: arról, hogy a szent radikalizmus éppen melyik mai fokozatának adjuk oda magunkat avagy eldőlünk-e hátra és tiszteletlenül és megvetően beszélünk a régi, nem kevésbé szent tradíciókról, amely persze egy és ugyanaz. De ugyanilyen határozottsággal azt is megkérdezhetjük: egy másfajta létszituációban nemde képesek volnánk (ugyanígy) megtalálni a dolgok, a világ valódi, mélyebb szerkezetét? - amelyről persze a képértelmezés és képrombolás örök vitája szól már Platón óta, vagyis jó 2000 éve. Aztán azt is mondhatnánk, jó, szerencsés és ildomos volna, ha nem az éppen ma átmenetileg aktuális „lenni vagy nem lenni”, a maradi-reakciós avagy az egyedül üdvözítőnek deklarált posztmodern értelmezéseiről beszélünk, hanem arról, mégis, miféle feladatot szánnánk, és szánunk is a művészetnek. Persze hiába az evokatív gesztus, a hívó-tisztító-üdvözítő harsonafúvás, saját krízisünkben, ezredvégi művészi és emberi válságunkban is pontosan látjuk, mennyire kiüresedtek ezek az ellentétpárba állított fogalmak és mennyire tökéletlenek a láthatatlan összefüggések megvilágítására, amelyről ugye a művészetnek és a művészeknek beszélnie kell. De mire a teória, mire a megközelítés körülírása? Mire a tézis, mire az intertextuális mezőháló, a kategorizálás, a beszédhelyzet tisztítása? Nyilván elsőrendűen azért, hogy érvényesen bejelenthessük igényünket egy saját világ megnyitására. Azért, hogy e most kiszolgáltatott művész, Blaskó János saját világának szemlélő olvasatában közreműködhessünk. Azért, hogy a mai szembenállásokról Blaskó művét teorizálva, ahogy tudunk, beszélgessünk. És most, ebben a teoretikus pillanatban, akár egy felkent elméleti szóvivő, kérnék két könnyítést. Az egyik, a valóban fontos, az az, hogy noha itt egy valódi és egész gyűjteményes kiállítást látunk - élvezünk - kritizálunk, én mégis, rendhagyóan - avantgarde és persze némi frivolitással Blaskó Jánosnak egyetlen itt látható munkájáról beszéljek, mert mint tudjuk, cseppben a tenger, más létezőként pedig vegyük akár az állatorvosi lovat. A második könyörgés könnyítése pedig az legyen, hogy látszólag újra a teorémák felhő magasából lóbálják lefelé a lábukat. Nos, ha azon töprengenénk, végül is mi van a képen vagy egy szobron, a * Elhangzott a kiállítás megnyitóján. 342
