Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Fábián László: "A beszéd szakadatlanul őrlő malma"
17. századtól érdekli az elnyomás, amelytói - föltételezése szerint - mindmáig nem szabadultunk meg egészen. Freudot mindössze amiatt hoztam föl, hogy a tematikai szűkösséget kíséreljem meg láttatni. Foucault-t az a „diszkurzív robbanás” érdekli, amely - szerinte - éppen a 17. század óta kialakult a nemi kérdések közül. Ügy mondanám: a beszéd extázisa; de ez az extázis átragad a szerzőre is, időről időre visszakanyarodik kedvenc tételeihez, amelyeket újra meg újra töviről hegyire elmagyaráz. Lehet ugyan, hogy a történelem és gondolkodás viszonyának ez a mániákus kutatása Hegel-i indíttatású, az azonban bizonyos, hogy Foucaultnál egy Marxon erősen átszűrt Hegellel van dolgunk: az eldologiasodás ad abszurdum vitelével. Az érzelem, a gyönyör, a szexus ebben az összefüggésben dologként kerül a figyelem középpontjába és a helyettesítéséről kell gondoskodni. „Az a terv, hogy a szexualitást ’diskurzussá’ kell átalakítani, már igen-igen régi, és az aszkétikus-szerzetesi hagyományban gyökeredzik.” Hogy úgy mondjam, ez volna a polgári társadalom hatalmi stratégiája: kibeszélni mindent; egyfelől a feszültségeket, másfelől - és ez a fontosabb - a titkokat, amelyek alkalmasint az egész rendet fenyegetik. Amikor a tridenti zsinat (1546) szorgalmazza, hogy a katolikusok gyónása ebben a vonatkozásban is a lehető legrészletesebb, a legpontosabb, a legkörültekintőbb legyen, akkor erről az extatikus megnyilatkozásról is szó van, vagy ahogyan Foucault mondja: „valamiféle polimorf, szabályozott beszédkényszerről”. Mindebből világosan kell látnunk, hogy a polgári társadalom veszélyeztetve érzi magát az „ellenőrizetlen szexualitás” áltak, a legváltozatosabb módszerekkel próbálja rábírni alattvalóit, hogy tegyék nyitottabbá a szexualitást, no, nem az egyéni szexuális életüket, hanem a róla alkotott véleményüket, ugyanis csupán így lehet fölvenni a küzdelmet a kártékony kinövésekkel szemben. Márpedig kártékony minden, ami valamiképpen ez ellen a rend ellen munkál, kockáztatja, hogy egészséges utódok szülessenek a folyamatosság biztosítására. Bizonyos fokig egészséges dolgozókra, katonákra, egészséges hatalomgyakorlókra van szükség, akik képesek továbbvinni azt a „fejlődést”, amelyet az adott társadalom saját értékeként tart számon. Ennek ugyan meglehetősen doxológikus szaga van, de Foucault korántsem irtózik a közhelyszerűségtől, mitöbb, ebben a diskurzusban pontosan a közhelyek jelentőségét hangsúlyozza. Ugyan mi is lehetne közhelye- sebb az ú.n. erkölcsi normáknál, amelyeket éppen a közhely nyelve, a közhelyes fogalmazás telepít a legbiztonságosabban szét a legnagyob fölületeken. Ráadásul mindennémű deviancia a közhelyekkel való ütköztetésekben tárja föl leginkább önmagát és teszi láthatóvá azokat a helyeket, amelyeken a hatalomnak be kell avatkoznia. „A 18. század végéig - írja Foucault - a szokványos szabályozók, valamint a közvélemény kényszerítő ereje mellett - három nagy explicit kód irányítja a szexualitás gyakorlatát: a kánonjog, a keresztény lelkipásztori gyakorlat és a polgári törvénykönyv.” Ezek a kódok - magától értetődik - leszivárogtak a társadalom rétegeiben és ott közhelyekként sűrűsödtek össze. Igaz, hogy Luther nem csinált dogmát az általa ajánlott szexuális gyakorlatból (heti két alkalom), a protestáns családok körében azonban ez az útmutatás csakhamar előírásként kezdett működni, az ettől való eltérések pedig szinte erotomániaként marasztaltattak el. És akkor még csak egy „ártatlan” túlkapásról beszéltünk, nem szóltunk a 337
