Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Fábián László: "A beszéd szakadatlanul őrlő malma"

Foucault-t Marx, ő egy rövidke ideig még a francia kommunista pártnak is tagja volt. Beszélhetnénk - persze - Kőjévé befolyásáról, a fenomenológia legkülönbözőbb válfajainak jelenlétéről - akár még Lévi-Straussnál is.

Foucaultnál maradva mindenek előtt azt kell leszögeznünk, hogy őt a marxizmus leginkább történetiségével igézte meg, azaz: valami olyasmivel, ami a strukturalizmusból kihullani látszik, hiszen éppen az a legtöbbet hangoztatott vád, hogy kizárólag a szinkrónia foglalkoztatja (a diakrónia rovására). Foucault - úgy tetszik - egész pályája során kitartott a történeti kutatások fontossága mellett. A történetiség kérdésének izgalmát belefogalmazta Sartre-nak a strukturalizmusról szóló vitában adott válaszába. Ekép- pen: „a tudomány története, a megismerés története nem engedelmeskedik egyszerűen az ész haladása általános törvényének, és az emberi megismerés, az emberi ész valamiképpen nincsen birtokában saját története törvényeinek”. Tűnjék föl bármilyen cizelláltnak is ez fogalmazás, bizonyos slam- possága szembeötlő. Szerfölött nehéz lenne definiálni az ész haladását - például -, ha pedig ezt nem tudjuk leírni, meghatározni, körülményes lesz általános fövényeit kutatnunk. Vegyük azonban bevettnek, köztudottnak az ész haladását, Foucault idézett kijelentésének valódi izgalmát a valamiképpen váratlanul elbizonytalanító hatása adja. Olyannyira, hogy amikor az ember A szexualitás történetét kézbe veszi, éppenséggel ezt a valamiképpent szeretné benne feloldva látni.

Ma már egyre többen vonják kétségbe, hogy ennek a bizonytalanságnak a feloldásában a strukturalizmusnak kitüntetett szerepe lehetne, Foucault pedig már könyvének megírásakor azt látta, hogy az ész haladását történelmi folyamatnak kell tekinteni (Hegel a „szellem fenomenológiájában” tulajdonképpen ezt a folyamatot érzékeli, a szellem önmozgását, ha tetszik, ahogyan - mondjuk - Jung inkább a szinkróniára figyelmez a „szellem szimbolikájában”), a szexualitást tehát történeti vizsgálat tárgyává kell tennie. Számára a „nagy témák” a „folyamatosság, az emberi szabadság hathatós gyakorlása, egyéni szabadság és szociális meghatározottság összefüggése”. Nagyjából ezek vannak érintve A szexualitás történetében is, jóllehet, egy kissé belemosódnak a hatalom gyakorlatának leírásába, mintha a szexualitás, pontosabban a róla szóló beszéd a hatalomgyakorlás stratégiájának szerves része lenne, ilyeténképpen az ember elnyomásának ,kéznél lévő” eszköze. A kéznél lévő fogalmával szándékosan Heideggerre kívánok utalni, ha valamikor, hát ebben az esetben ide kell citalálnunk nagyszerű gondolatát, miszerint „a nyelv a lét háza”. (Gyanúm szerint ennek a Heidegger-i gondolatnak lényeges szerep jut Lacan rendszerében is.)

Amennyiben tehát a szexualitásról szóló beszéd történetét vizsgáljuk, magához a szexualitáshoz kell eljutnunk, Foucault emiatt adhatta könyvének a címet. Hogy ez egyúttal a tudás akarása is óhajt lenni, így már nem szorul különösebb bizonyításra. Ahogyan a mindenkori társadalom beszél vagy beszéltet a szexualitásról, az tükröz(het)i a mindenkori hatalmi viszonyokat, tükrözheti a szabadság vagy az elnyomás fokát, ugyanakkor - természetesen - semmit nem közöl in situ az Érászról, még annyira sem, mint Freud a Totem és tabuban a szumátriai batták, az afrikai borongák vagy akambák, netán a Salamon-szigeti férfiak szexuális tilalmairól. Félreértés ne essék, Foucault könyve térben és időben korlátozottabb: Európáról van szó és lényegében a

336