Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Kálmán Emese: Viola József: Bacchanália

tétele következik. Egy titkot oszt meg velünk a versbeli mesélő: Jíifecsegjem-e a titkom, lükemód hogy mire várok? / Primitív állatiságnál nemesebb álla- tiságra, / viruló longoszi tájba vidulón visszatalálva.” Ez azonban csak vágy, hiszen a békés longoszi táj csak álom ebben a vad tivornyában. Apollón halk lantját elnyomja a duhaj dionüszoszi ricsaj. Ez a véletlen kiszólás is mutatja, hogy a szerző a tételekben nézőpontváltásokkal igyekszik megteremteni a látszólagos egységet, a történetmondás illúzióját. Az Allegro furioso teszi a leginkább próbára az olvasót, hiszen már-már taszító képekkel kell megbirkózni: „Zöld az a dagi nérnber is, aki okád / és szétterpesztett lábbal hever. / Háttal kékesszürke falnak. A combja / udvarában majonézsárga tócsa, / tele olcsó lecsókolbász-falatokkal.” Hogyan férhet meg mégis egymás mellett a taszító rémálom és a szomorkás önvallomás? A vad evés, ivás, ölelkezés mögött egyértelműen az elkeseredett magány, az egyedüllét hangja hallatszik, hiszen a párok közül nincs egyetlenegy sem, amelyik nevetséges, szánalmas, taszító vagy esendő ne volna. Nincsen harmónia, nincsen igaz szerelem, aminek fájó hiányáról az utolsó, a Largo maestoso tételben olvashatunk. Az a bántó ezekben a jelenetekben, hogy nemcsak leírások, nemcsak körülmények bemutatásai, hanem csupán annyi történik bennük, amennyi: a titkos álom, a „nemes állatiság” elérhetetlen.

A létező és a vágyott közötti ellentmondásból az Örök Nő mítosza dereng át, akinek éppen az adja megfejthetetlenségét, hogy hol szajha, hol angyal. A befejező tételben - jelölése szerint lassú és fenséges - így a felkavaró képek után csendes, reménytelibb jövő képe tűnik elénk a kötet legszebb szakaszában: Jü nem rabol tőlem válság, se tett, / csak felgyűljön szemed: / két nagy gyerekszem, / s érte én éjt nappá téve verekszem. / Csak égjen a két / messzekék / fénypont és én verekszem. / Örökké verekszem”.

Lux Antal grafikája

334