Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Kálmán Emese: Viola József: Bacchanália

művét egyezményes kódok alapján írná, hiszen például a „Van-Dyck barna” mindenhol egyforma.

Ugyanilyen közös nyelvként alkalmazza a szexualitás maga által alkotott szókészletét is a cunci puncitól kezdve a dákóig, vállalva a néhol ügyetlen szókimondás veszélyét. Stílusa szándékoltan ingadozó, váltakozó: a nemes költői kifejezések a részegek mocskos káromkodásai alkotnak egységet. A nyelvezethez kapcsolódik a köteten leginkább túlmutató probléma, nevezetesen a szexualitásról való általános diskurzus kérdése egyrészt a köz-, másrészt az irodalmi nyelvben.

Foucault-i fogalmakat használva: az európai kultúra sokkal inkább a scientia sexualis, semmint a távol-keleti és arab kultúrákban évezredes tradíciókra épülő' ars erotica nyelvét használja. Tovább szűkítve a kört, ha honi nyelvkultúránkra vetünk egy pillantást, hamar kiderül, hogy sem a tudományos, sem a vulgáris kifejezések nem kizárólagosak, esetlen, gyereknyelvi szavakkal próbálunk kifejezni testrészeket, szokásokat, aktus-formákat. Éppen ezért okozhat problémát akár egy e témában zajló beszélgetés, vagy akár egy művészeti alkotás megítélése. Számos íróról hozta meg azt a döntést az irodalmi kánon, hogy noha műveik közel állnak a pornográfiához, esztétikai értékeik és valamiféle bennük rejlő sajátos tudás miatt mégis szépirodalomnak, sőt újításokat hordozó, korszakalkotó slágerkönyveknek számítanak. Ebből is látszik, hogy igény van az olvasókban arra a fajta szókimondásra, amivel a titkos nyelvi csínyek után komoly beszéd, azaz könyv formájában is találkozhatnak. így a megélt élmények után az olvasás aktusa teszi valóban nagykorúvá a közönséget, cinkos közösség érzetét keltve. Hogyan lehetséges, hogy ilyen sok türelemmel és mohósággal változtatjuk titokká, mindenható okká, rejtett jelentéssé, szüntelen félelemmé a szexualitást? - teszi fel a kérdést Foucault. Valóban nehéz megtalálni a megfelelő beszédmódot a túlzott mitizálás és a provokatív, nyílt, amolyan élharcos, „szexuális forradalmi” stílus között. Állandó a mozgás: lappangás és kitörés váltják egymást.

Viola József versei a határon vannak, egyaránt lehet őket olvasni az innen és a túl pozíciójában. Ha saját szellemes-ironikus ítéletére építünk - s miért ne tennénk -, mely szerint: /...) hennem egy nagy költő veszett el”, akkor tudatosan stilizált dilettantizmusként értelmezhetjük Viola számos megoldását. Korábbi köteteit ismerve ez nem meglepő, inkább megszokottnak tűnik, az említetteken túl azonban még néhány fontos különbség teszi a Bacchanáliát a régebbi könyvektől elütővé, különállóvá. Azok anyagától eltérően most hiányoznak a tényleges érzelmek, a megnevezett kedves, az édesanya, a társ vagy akárcsak a valós helyszínek, mint amilyen mondjuk „Kőbánya-Kispest végállomás” volt. Az eddigi kötetekben apró jelenetek, tragikus események, elrontott randevúk, hamar elégő szerelmek hétköznapjairól olvashattunk számos kiváló versben. Az új összeállításban ezzel szemben a történet, a hétköznap egysége megbomlott, itt a rémálom és a mítosz vad szövevénye jelenik meg, néhol nehézkesen megrajzolt zárt világát mutatva. Az italtól felbőszült, ételektől elnehezült otromba faunok haláltánchoz hasonló vonaglással közelítenek a nők felé, hogy azután egy mindent elsöprő orgiában végződjön az adott tétel. A képek a kijelölt zenei ritmusban váltják egymást, így az Allegro erotico után a Moderato con malinconia higgadtabb, költői önvallomásnak is beillő

333