Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Zsávolya Zoltán: A helyzet kutyája
bár pillantásom rögtön a gatyeszokra tévedt. Farmerok voltak, így nem sokat mutattak, mégis tudtam, milyen ígéretet rejtenek. Mellesleg, ebben az ígéretben, későbben, nem is csalódtam. Különben jóideje követtek már, noha teljesen nyilvánvalóvá csak a garázsmélyben vált, hogy munkát akarnak adni nekem. Szedtem volna előfele a slusszkulcsot a retikülből, de beláttam, inkább magamat kell előhámoznom a feltárulkozás eme szituációjában. Jól van, fiúlkl /?/, gondoltam, most éppen ráérek egy fordulóra, és szerencsére: nem jár itt senki. Lássuk mélyebben a dolgokat, no, van itt izom, éspedig nemcsak az agyakban. Elő a fegyverekkel, ezt nevezem, jókora mindegyik, tényleg minta- stukkerek! És ez az, faszikáim, kényeztessetek csak, játszadozzatok szépen a testemmel. Közben sztereóban navigálok, de úgy, hogy a fületek is belecseng. Nyomuljatok már beljebb nyugodtan, így ni, tudjátok, mire vágyom. Arra, hogy egyikőtök hátulról beakasszon, én meg előredőlve a másikótok mordályát harapdáljam. Megengeditek, oké, de most váltsunk, gyerekek, hadd kóstolom meg az egyikőtök csövét, majdnem leakasztva róla, miközben a feltoluló, bár még hősiesen visszatartott lövedékanyagot a másikótoktól várom. Egyértelműen bársonyos, finom bőrű mindegyik fasz, csak éppen összességében kemény nagyon ez a két rettentően akaratos jószág. Itt is, ott is elmuzsikálok a felpirosló makkon, innen is, onnan is erős lőhetek hullámai vonulnak végig rajtam. Gyorsuló a mozgásunk, alsó traktusom inog, reng, fel-alá jár, íveket, majdnem félköríveket ír le, táncba lendül mindjárt, fent pedig az arcom horpad hosszúkásra, míg bólogatok a rúdon: madártrojkánk neki-nekilendül, mindjárt elszáll. Én magam, pillanatokra, tényleg a levegőben ragadok, lábam elszakad a padozattól, két végem két nyársra húzva, szájam kitöltve, bő nyállal szopok, egyébiránt forrón felrobban a fenékművem: te-ketten most szétszakítasz. Most álltam ide az ablakhoz (megint), vagy amikor végeztünk, Luxy Bébe kisasszonnyal, akkor? Fogalmam nincs. Csak: itt állok. De nemhogy kettővel, öt férfival felérek, nyilván, az eksönben. Bárhogy vizionálhat a néha kábítószert fogyasztó vad nőstény: ha többet lát bennem, az kizárólag erőteljes behatolásom intenzitásarányos belső képi megfelelője lelkében: távolról sem még valaki más. Egy pillantás, egyébként, az elhanyatlott sötétbőrűségre: piheg, jól van: nem murdelt meg. Nézek aztán kifele; megrendült már a délután, lehet vagy öt óra, de a naperő azért rendületlenül porlasztja tovább az amúgy is felismerhetetlen homlokzatokat. Benyögöm, megszokásból, mániákusan (mert így igaz!), szomorú méltósággal (ernyedt-döglötten még a gyönyörtől): „Lelkünket elaszta a hév.” És, kisvártatva (hogy ne maradhasson kétség): „Tudod: a hév! a Rave zene. Vagy, egyáltalán: a rév.” „He? Az Édesanyád! A rét?” ,A tihanyi vagy a szántódi rét-tövi rév!”, gondolok a mindent beborító, már-már meghűsítő szuper-délibáb vizenyős állagára, mint afféle ellenanyagra ebben a melegben. „Érted?” ismételtem meg: plaszta a hév.” „Megint jól megaszontad, szép fiam”, nyugtázza Luxy Bébe. Jólesik néha, hogy semmit sem ért a szavaimból. Az amerikai költőt legkevésbé. így akár azt is mondhatnám, neki: majd megaszal a hév, megrán- cosít, kicsinál, kicsikém; akár - tehát - én nem lehetnék neki (fogalmilag) a halál. És büntetlenül. S ha más hozadéka nem volna ennek a mondásnak, akkor kizárólag annak belátásával is megelégednék, hogy a nők másképp öregszenek, mint mi. Van valami ebben a folyamatban, ahogy utaltam rá, az 327
