Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Zsávolya Zoltán: A helyzet kutyája

tárva maradó combokra vezesse a figyelmet, azok tövénél is a barna-piros hasítékú dombhoz; ahol, ha darabolós gyilkos volna Luxy Bébe (ami nem), méltán felkiálthatnék: a hóhér közepe. Ő kiált fel, magasba-előre csapja (felém) a fejét, szinte rikkant (avagy vijjog), felismerhetetlen hangon morog (egy ketrecbeli tigrisféleséghez így illik), villámlóan fehér fogsorát vicsorgatja, kicsit később kitolja a nyelvét, közben ködösen néz, egy-két rakoncátlan hajtincs az arca elé szabadni. Telt karjait hasára húzza, ágyékáig nyújtja előre, úgyhogy erős mirigygombái az oldalnyomástól középre szorulnak, fokozhatatlan teljességű gömbökként duzzadnak a félholdkaréjt képező kézhajlatok fogságában, alig látni mögöttük a nő még mindig erőlködve felemelve tartott kezét. Az alhas, az ágyék tájékán Luxy Bébe csuklói kifordulva vetődnek át egymáson, ujjainak legyezője szétterül, a bal tenyérhez tartozók jobbfelé, a jobbéi balfelé feszítik a nedves rés szélredőit: a borotváltan csupasz kömyékű barna-piros most egyértelműen piros-piros.

„Get into my car!” rikoltja - bennem - Luxy Bébe.

Egyébiránt artikulátlanul visítva hív, én pedig megyek, hogy anúnt elérem a forróságát, már (rögtön) ne is legyek vele. (Hogy egyszerűen, esetleg, ne is legyek?)

Mármost: nem vele lennék, akkor hát vele nem vagyok, ha ugyan: ezek szerint, magammal sem (nem), hanem akkor kivell Legalább kétfelé szakadva tevékenykedem igazából, sikerül egyszerre felismernem: testileg megkettőződve, ahogy a dolog, lelkileg, néha, a régi amerikai költőnél fungál. Amely állapothoz tipikus harminchárom éves fekete loboncú démon kell (a színen, idehennem), egyúttal a kerületben hírhedett (mert a nép által eredetileg eredendően nem akart) Kálvin tér-közeli parkolóház odvábán való leledzés, annyit tudok. Miközben - lényegében - nem máshonnan, a leeresztett redőny mögül szemlélem, változatlanul (ahogy az előbb), a Tavaszmező utcát. Üres járda, öntárgyukról leugró látványkontúrok a hihetetlen koradélutáni fényességben - semmi sem, egyszerűen semmi: néhány díszletszerűen csenevész fa (az utca Horváth Mihály térbe átfutó végződésében), s inkább csak abbéli szükségletből, hogy aszhassa őket a hév. Nincs mese: előttem egy vakító fénylés pisai ferdetomyává felmagasodó, remegő, hullámzó, látszólag vízfelületet mutatóan megsötétedő abszolút-délibáb! Az ablak sem kevésbé megtévesztő, nyitott négyszögét pszeudo-szél hatolja át, keretében testszerűen tömbösödő, hősugárzó levegő, annyira megsűrűsödött állapotban, hogy agyamba képeket zuhantat bele.

[:] Mi volt (vajon s hogyan volt) (van) (kérem számon magamon) az a garázs-varázs?

Amikor a szisszegésre hátranéztem - mondja körülbel a Luxy Bébe szó szerinti alak-másának, bár inkább csak fitteske árnyékának tételezhető harminchármas típusú anyuka (akinek, tárgyilagosan szólva: a melle lényegesen kisebb az övénél, bár abszolút értelemben még mindig elég nagy) - két keménylegény állta a pillantásomat. Megint egyszer láttam, ezúttal bennük, a valóságot eredendő meghökkentőségében realizálni. Ugye: milyen furcsamód természetes az, hogy valami pont olyan, amilyen, és hajszálra úgy történik, ahogyan (?). Nevezetesen: (a)hogy, ebben az esetben, pontosan ők voltak te ketten [ni: Luxy Bébe /?/ megszólít], akik aztán megkeféltek, éppen ők, akik közül egyik sem hasonlított rád külön-külön, pusztán együtt adtak ki. Ugye326