Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Zsávolya Zoltán: A helyzet kutyája

(voltaképpen) ez az egész, bármennyire érzékletes élményem most, hiszen ki tudja (ugyebár: a fentiek értelmében), hogy mikor vagyok éppen, s hogy vagyok-e (mondjuk: ebben a délutánban) egyáltalán? Annyi bizonyos: satu egy (?) szituáció fog körbe minden szempontból, jut eszembe: rettentően baljós, ugyancsak meggondolkoztató. Igenis, szoktam gondolkozni, mert van eszem, s nagyfokú szorongásomat legföljebb az örök asszonyi kategóriájában megejtett eszmefutás tudja feledtetni.

A nő - világosodik meg előttem - tulajdonképpen autó. Já-já: valamely hölgyszemély nem más, mint sajátos, egyébiránt gondokkal járó, alapjában véve azonban kényelmes-kellemes autó. Sokhengeres motorral ellátott szerkezet, jó esetben; nos: legalább pár hengeressel, ezt járatva szépen fut (suhan), és aztán, nyihány esztendő múltán, rohamosan veszít az értékéből. Amely állapotot vagy el kell szenvedni, további felhasználóként, vagy a megfelelő pillanatban túl kell adni, előzőleg a portékán (mimagunknak szintén felöregedve a kihíváshoz): ám az a megoldás ugyanúgy fáj. Egyáltalán, itt, valahol, minden fáj. Ha meg nem fáj: bizonytalanul kavarog. Régen átlátom ezt (túlzás!), minden vívmányával és hátulütőjével egyetemben (sejtem, mi jön majd még rám!): esetenként bele is vonyítok a rétegzett létezés eme a posteriori igazságába, miként most teszem, amikor csak így szólok oda (rezignál- tan), a régi amerikai költőt idézve s az ablaknáli bámészkodást befejezve, Luxy Bébe (helyesen, de verbálisán nem úgy hasznosítva: baby of luxury) fekhelye felé:

„A lombot elaszta a hév.”

„Nem szabad mindig beszélni a csúnyát”, feleli erre Luxy Bébe, „elég, ha csináljuk, szép fiam”.

Ilyesforma lehangolással nyílik ki benne az akusztika. Mint mindig. Fiának szólít (ahogy látható volt), társaságban sem átall ezzel szórakozni. Nem érdekli, hogy legalább hetessel vagyok idősebb nála: kilenc gyermeke közül egyenesen mint a legkisebbet emleget poénból. (Egy sincs neki, ha csak a kuncsaftokat nem gúnyoljuk annak.) Amolyan családszocializációs durvaretorika ez nála, grammatikai természeti törvény, úgyhogy nem védekezem. Röhögök.

Tipikus huszonhárom éves fekete sörényű démon Luxy Bébe; elég koros ahhoz, hogy mindent tudjon az életről, ellenben elég fiatal még az általában sajátszerűen kiszámíthatatlan programozottságú, szeszélyes női öregedésbe való átbillenéshez. Minőséges gépezet, egyszóval: karcsú, de kellő pámázottsággal épített és nagymellű teremtés, aki pusztán azért hanyagolja a szoláriumot, mert nem nélkülözi az ilyen jellegű adottságot: aligha az idén barnult le. Vélhetném, amint meztelenül-hosszában fekszik a franciaágyon, hogy ide aztán jól kiömlött az aszfalt. Ehelyett egyszerűen nézem, nézegetem ezt a lekőolajozott, csillogóan finom verejtékcsipke burkába (is) fogott testet, majd leereszkedem a szőnyegre, négykézláb az ágyvég rácsa mögé húzódom, mintha állatkerti ketrecbe bámulnék befelé magam ugyancsak állat. Lábfejközeiben hiszem magam, távolodó, s a távolban hullámzóbbá váló vonulatok áttekintőjének, de mennyivel mozgékonyabb fantáziámnál a tényleges kor- porális berendezkedés alakulása. Már nincsenek előttem az alsó lábszárak, hanem felemelkednek, ezt követően oldalra repülnek. Magasban és a széleken, egy pillanatra, a térdkalácsok hegycsúcsai! Hogy hirtelen lezuhanásuk a szét325