Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Sarusi Mihály: Csavargólapok
Lélekben otthon Bella János endrődi festő Backnangban él; német a felesége, németek a gyermekei, a szomszédai, a kartársai, a tanítványai, minden német körülötte, ám magában, úgy tűnik, változatlanul csakis magyarul beszél. Rajzaiban a szülőfalu elevenedik meg: az alföldi táj, a rokonság, Endrőd nagy kántorköltője, Újházy Miklós, a falusi szokásvilág, a saját múltja. Rajzaiban és költeményeiben, mert verses grafikai albumokban adja közre élményeit, mindazt, ami számára Endrőd, amitől nem tud szabadulni Németországban sem. Albumok néhány példányban, pár jó barátnak küldi szét őket a világba; jut haza is. Ötvenhatban diákként szökött Nyugatra. Nyugodt, megfontolt ember, magába forduló, szemlélődő fajta, így nem valószínű, hogy futnia kellett a megtorlás elől. A hangulat vitte, társaival tartott? Nem mondja, hát nem kérdezhetem. Rendre hazajár Endrédre s kiállítja festményeit, rajzait szerte az országban. Lassan úgy szerepel idehaza, mintha el sem ment volna. Lélekben, úgy tűnik, sosem. Ma már nem menne el, de már vissza nem jöhet. Hány százezren vannak így? Több millióan? Németországban élő honfitársait nem keresi, szervezeteiket elkerüli. Túl hangosak neki; a honfibú is idegen tőle; ami fájhat, magába fojtja. Németországban születő költeményei s rajzai nem tükröznek hontalanságot, úgy írja képeit s dalait, elbeszélő költeményeit, mintha el sem szakadt volna az Óhazától. Emlékeiből él? Műveiben fól sem tűnik az otthont adó idegen világ. Németország jól tartja, Magyarország pedig... Művészként csakis Magyarországról tud. A Maros Aradnál 1954 táján amikor először járt apám a családjával Aradon, megmutatni Hem- mert mesternek a Simándi uccában, mire vitte abban a híres Anyaországban, kimehettünk a Marosra is. A kanyarnál, valami gyár táján ereszkedtünk a többi lubickoló aradi mellé a marosi kisvízbe, hogy fólüdüljünk kicsikét.- Ne menj beljebb! - ordított rám, amikor nekifogtam volna átúszni a folyót, melynek túlpartján vlach silbak posztolt a Vár előtt. Nem tudott úszni; nem hogy a Maros, vagy később a Kőrös, közben a Fekete-tenger sem tanította meg, hogyan lehet a vízen fennmaradni; hát hogy hitte volna el, hogy süldő fiacskája képes erre?! Úszhattam vissza a partmenti sekélybe, csapkodni a hullámokat. Mert hogy nem látszik, mégis mekkora örvények vannak ott! Lehet, hogy voltak - s vannak -, ám én csak nekivágtam volna. 1993 nyarán is úszkálok hada a Maroson, most kicsit följebb, a gyaloghíd- nál, mely kapu a fizető fóvenyfürdőbe, úszka a szennyes, vegyileg veres Marosban. 301
