Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Sarusi Mihály: Csavargólapok
Az én Atlantiszom Felső tagozatos kisdiák lehettem, mindenképpen a gimnázium előtt, amikor megalkottam a magam Atlantiszát, s odaköltöztem. Valahová a déli világtengerre képzeltem Szigetemet, oda, ahol még elfér egy szigetország, s megrajzolva a térképét rávezettem hegy- és vízrajzát, közlekedési hálózatát, közigazgatási rendszerét, bányáit, erdeit, szántóföldjeit, iparát, szóval mindazt, amitől ország egy ország. Fővárosát, városait, falvait, mindent, de mindent odaálmodtam s odaírtam. Jó kis sziget volt. Hogy kineveztem volna magam a szigetország elnökének, királyának, kormányzójának vagy miniszterelnökének, arra nem emlékszem. Mert hadvezér se szerettem volna lenni. Sokkal inkább: fölfedező. Hogyne, a szigetet én fedeztem föl, s a saját elképzeléseim szerint népesítettem be. De vezérének sose gondoltam magam. A fölfedezés hajtott már akkor! Minden más, amit nem ismerek. Minden, mi távoli, mi becserkészni, föltérképezni, meghódítani, megismerni való. Az első költeményeimet nem a fölfedezés vágya íratta velem, inkább az önkifejezés. Fölfedező szenvedélyem végülis az írásban bontakozhatott ki, az írásba húzódott. Elbeszélést, kisregényt, regényt, úti elbeszélő költeményt írva újra és újra nekivághattam a végtelennek. Az ismeretvágy, valami titok megfejtésének reménye, az idegenség megértésének szenvedélye késztet ma is írásra. A tudás vágya. Hogy tudjam, ki volt Achim; ki volt a kamanci prédikátor, milyen volt a törökkori népi ellenállás, milyen az aradi magyar parasztélet! Hogy megfejtsem, miért lehet már-már törvényszerű, hogy sáros falum papja (fél évszázadon belül két plébánosa) törvénytelen gyermekkel tiszteli meg az ámuló és átkozódó népeket. Atlantiszom térképlapjait, igen ostobán, eltüzeltem; ám tovább írom könyveimben. Kokod a Tátrában Ti ott Csabán elmagyarosítottátok a szlovákokat! - és majdhogy nem leköp a költőtárs a tátrafüredi alkotóház esti borkóstolóján, ahova egymagám lemerészkedtem. Pozsonyi műítész ifjú vont be a beszélgetésbe, néhány magyar mondatot eltanult a tatárok tói, ő hív maguk közé, ne magamban kóstolgassam a bort. Szlovákul nem értvén jobbnak láttam kívül maradni, de a barátságos szó közéjük ültetett. A barátkozáshoz másik szlovák irodalmár s neje is csatlakozik, kezdem magam jól érezni. Ahogy odahaza, Csabán a szlovákok közt megszoktam. Míg Mlinárcsik költő úr belém nem fojtja magyargyűlöletével a néhány mondatos szlovák tudásomat. Hadonász, egyre vadul, így a magyarok, úgy; a többi nyugtatná. Ha egészen nem is értem, érzem, azt mondják, ő erről nem tehet, Csabáról mért tehetne az ott élő mai magyar írótárs? Hogy Csabán szerinte a szlovákság 293
