Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pósa Zoltán: Álmok hármas íve
mista, szinte sejtettem, mit csinált maga, fiú, hát kell ez magának, azt hitte, egyedül csinálhat forradalmat, vagy mi afene, ellenforradalmat, javítja ki a magasabb rangú, csak ijesztegette az embereket, szegény öregasszony majd frászt kapott... csak az utolsó szavak jutnak el a tudatomig, azt hittem, hogy ámokfutásomban megöltem valakit... üvöltök, bőgök: meghalt... Ugyan, legyint bosszúsan egy patás, hát kell ez magának, pajtás, nem így kéne magyar gyereknek lenni... ezzel senkinek sem használ, csak magát nyírhatja ki. Faluszéli kis háromszögletű nyomortanya, beláthatatlan terjedelmű, be- foghatatlan alakú, belekapaszkodnék a falaiba, de átsiklik az ujjbegyem a dimeziók fölött, cinikus kis mefisztofelesz ránt be, hegyes injekcióstűvel fogad: -na, kisfiú, hát szabad ilyet... ha tudsz németül, hát szavald el az Erlköniget Goethe tói, addig én szépen beinjekciózlak... na.. Wer reitet so spat durch nacht und wind/es ist der Vater mit seinem Kind... hisztérikus üvöltésem alig haladja meg a mérsékelt hangterjedelmet... - öleljetek meg, vagy majd én magam teszem a torkomhoz a rozsdást... rozsdás késünk nincs, persze, valami kislány... szőke volt és néha talán a menyasszonyom... és még ma is hisz a tökéletes pillanatokban, amikre én tanítottam meg, aztán egyszer csak elhagyott... öljetek meg... kitépem magam, de lefognak, összekötöznek, leverem a falat, a tenyerem csupa vér, tele vagyok lila hurkákkal, persze, a szürdögök, a röhögő' arcok megsokszorozódva vesznek körül, megülepszenek, mint valami éló' szaturnuszgyűrű, amely megfojta bolygóját, pörgó', forgó mozgásukban eltűnnek a fogak, s egyszerre csak a keserű, sósvizes hányinger marad... olyan szépet álmodtam, otthon feküdtem az ágyamon, hánykolódva, az álom elleni küzdelemben... S most megint itt vagyok, egy szál gatyában fekszem a fehér, kényelmetlen ágyon... úristen, szegény szüleim, remélem azt hiszik, hogy valakinél ledöglöttem... fölkelek: - csöngessen, uram - szólal meg egy rekedt, bedagadt hang... megjelenik a kis mefisztofelesz és egy fehércsuklyás: mi van, - kérdezi németül, hazamennél, szép Csaba királyfi, elalvásod eló'tt tizenhat- szőr eldaloltad a székely himnuszt, feküdj csak le nyugodtan... Rettenetesen érzem magam, félig részeg, elkárhozott palik között, otthon nyilván azt hiszik: meghaltam, soha többé, milyen rohadt disznó vagy, mindenkinek belerondítasz az életébe... Az ablakon rács, az épület sokkal magasabb, mint ahogy kívülről látszik, idó'nként a lelkiismeret visszhangjaként csikorog a villamossín és a vaskerék találkozásának elviselhetetlen szindrómája, hangorgiája... fázósan húzom össze magam: mire mentem az állandó tagadással, a hatalom elleni permanens tiltakozással, letelt a két nap, anyámat majdnem elidegenítettem magamtól, pedig milyen jó azért otthon, ahol az ember feleló'tlenül elengedheti magát, igen, még az alapvető' kényelmi tényezők is, hiszen nem rossz ez az ágy sem, de csak versben lehetne kifejezni, hogy micsoda undort, szorongást, idegenséget éreztem. A következményekre ekkor még nem is gondoltam, anyám nem tud aludni, reméli, hogy hamarosan megjövök, s nem is sejti, hogy hiába mozdul meg minden neszre, amely a lépcsőház felől fogadja, reggelig még csak, csak, de később már azzal sem nyugtathatja magát, hogy esetleg Liszkovicsnál alszom, tényleg, mint a mocskos disznó, aki örömmel fetreng a langyos pocsolyában, ennél még a kispolgár lapos nyugalma is termékenyebb, röhej, hogy ez a dolog vezet vissza a régi kerékvágásba, mindenért százszorosán megbűnhődök, még a reggel utáni visító magányért is... 225
