Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pósa Zoltán: Álmok hármas íve
vöröskakas topán elém, fenyegetően rázza a csórét, megismerem: ő a kalapos, lesiklunk a meredek lejtőn, feszültséggel teli pillanatok múlnak el, mereven nézzük egymást, „két napig te vagy a lehetőség és lassan eltelik az első huszonnégy órád” emlékeztet, kezembe veszem a söralátétet, újra ember vagyok. A kalapos bronzvörös indiánná változik, fölemeli a tomahawkját, én mosolyogva nézem, s végre elkapja a félsz: elrohan... Az erdő eloszlik, a nép körüláll: „Te vagy a király” reggeli friss harmat csiklandozza meztelen talpamat, a kalapos visszaszól a meredek lejtőről: vigyázz, egyedül maradsz, s elszáll hatalmad a nappal... újra leszáll a sötét, lázadó figurák árnya, eladják a lejtő fóljáratát, nem engednek kitörést, szirti sasként büszkén feléjük libbenek, leírok felettük egy kört, hogy bosszantsam őket, nagy tölgyre szállók, s a hátamra kattan egy vasdarab, beránt a tágas ketrecbe, csapda, az ajtaja nyitva áll, de ezen csak egy liba férhet át, mihelyt kiröppenek, üldözőbe vesznek a sasok, eddigi alattvalóim, hiba volt, hogy őket megtűrtem, az emberek közt lelek menedéket, de egyikük fölismer, elkapja a nyakamat, már villan a kés, eldugom a söralátétet, emberként kiütöm a kezéből a halefet, de mialatt láthatatlanná válók, még jó alaposan elvernek. Távolról látom a visszatérő kalapost, maga köré gyűjti az ellenségeimet, híveimmel rövid tanácskozás után békét köt, „fogadjátok el a vén bolondot” kiáltja vérszomjasán. Emberként bolyongok a szűk sikátorban - ott van - üvöltenek a kölykök reám mutogatva. Diadallal keresem a harmadik söralátétet, de csak a pénzem kerül elő, libává változnék, „vén gúnár” üvöltenek a gyerekek, azértis megmaradok embernek, kiszakítom magam a karmaik közül, betérek egy kocsmába, de a csőcselék röhögve mutogat rám, kirohanok, elvágódom, már egészen sötét van, tapogatózom, s megtalálom végre a láthatatlanná tévő kört, főiteszem, alaposan felöltözöm, fülvédős sapkát húzok reá, ezért a többiek kigúnyolnak... hohó ....kiáltok, s megmutatom a sapkám alatt a láthatatlanná tévő kört, „tartsuk be a játékszabályokat”, vonakodva belemennek, fólbátorodom: megragadok egy gyaluforgácsot: - Ez kés! - kiáltom, feléjük döfök, két ember összeesik, a nép körülvesz, megragadnak, a kalapos megáld mindenkit... az idő még nem telt el - kiáltom oda Beának, ma még az én emberem a király... vigyázz, az embered a kalapostól megkapta a lehetőséget, a hatalmat, de ő megalázta a jótevőjét és az embert. A kalapos békét hirdet, híveid behódolnak neki, felvirágoztatja a lakosság testi, szellemi kultúráját, embered pedig ölt. Ez volt az utolsó dobása hagyjuk ezt a játékot, Bea, te szándékosan összekevered a dolgokat, torzítasz, az emberem nem ölt, csak el akarta távolítani a hazugokat, a kalapos pedig csak a teli gyomor bávatagságát ígéri... A büfébe megyünk, Beát, periodikus szerelmemet és örökös vitapartneremet a moziba hívom... nem lehet sétálni soha többé... mi van veled, s karonfogom, önző vagy, szórakozol, hogy feledd a börtönödet, velem pedig nem törődsz soha kinézek az ajtón, bocsánatkérő, borba-könnybe úszó szemmel őriz szürke ruhában ciráki, a kis lírai pocok, az egyetemi hírharsona felelős szerkesztője... vigyázz... üvöltök... ha egyszer kiszbadulok, akármilyen szenvedő pofával őriztél is, te voltál a börtönőröm, ezen semmiféle modor nem változtathat... Bea felnyög: miért gyötörsz még, végy magadhoz, vagy eressz el... hátramegyünk egy szűk folyosón, betegségem miatt csak görnyedten férek el a fabudiban, Bea tartja 222
