Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pósa Zoltán: Álmok hármas íve
a hátamat, hogy ki ne zuhanjak, áttuszakoljuk magunkat az egyre keskenyedő korridiron, s a lakásunkban találom magamat... Nyikorog az ajtó, drabális fickó lép be rajta, egyszer már gyerekkoromban járt, hosszan beszélgetett a szüleimmel, aggodalmas, komor arccal nézett rám, amikor távozott, s nem fogadta a köszönésemet, nagyon kikaptam a látogatása után, kuvik, vészmadár... legszívesebben elszöknék, de számomra nem nyílnak meg a kapuk, szüleim rémülten követik, apám rászól az öcskösre: legalább te tanulj még, te még lehetsz valaki szervusz - szól rám a drabális, most megbeszélhetjük a Weimari sértést... erőltetem a memóriámat: én csak arra emlékszem, hogy amikor nyolc éves koromban ittjárt beárult anyémáknak, hogy nem rejtem véka alá negavít érzelmeimet, s iszonyúan megvertek, hogy megtanuljak lakatot tenni a számra, nos, érzelmeim azóta sem változtak, miattuk vagyok őrizetben, de legalább itt hagyna békén... Nem, most is van valami, amiről tárgyalnunk kellene... erőltetem a memóriámat, valami tényleg történt Weimarban, ezt a nagydarab, szőke rövidnadrágost sértegettem volna, félszeg, határozatlan, cseppfolyós mozgása valakire nagyon faj zik, de igen, valamit kidobtam ott az ablakon, meg valamit felakasztottam valahová... szóval nem emlékszel, a Goethe allén sétáltál egy francia lánnyal, s megláttad a testvéremet, magas, szemüveges, határozott, öltönyös úr, csak miattad, miattatok jött oda, üdvözöltétek egymást, ő jószándékúan figyelmeztetett: vigyázzon... te pedig gunyoros hangnemben elmesélted neki az én egykori látogatásomat, amiért állítólag kikaptál, no és aztán, joggal vertek meg, jobban kellett volna, akkor most nem itt tartanál... valóban, meséltem a fiúnak valami ehhez hasonló ártatlan sztorit, de minek ebből ekkora ügyet csinálni... ÁRTATLAN Liszkovics akkor is kínosan feszengett már... még hogy ártatlan... Albertén látom, hogy most is nagyon mehetnékje van, de nem kegyelmezek neki, szüleim sírnak: mennyi bajt okozol mindig. Mindjárt befejezem, szól a drabális ál-megértéssel, lassan, ünnepélyes arccal leoldja a nadrágszíját., remélem, családon belül elintézhetjük, nos... lép mellém, fordulj szépen a hasadra és told le a nadrágodat... Felugróm: kifelé, hagyja el a lakást, engem soha többé nem üt meg, kifelé, hagyja el a lakást, akár föl is jelenthet, de takarodjon!!! Vigyázz magadra, te taknyos, fenyegetően közelít felém: kirúgom a lábát, alaposan meggyomrozom - nos, én vagyok az erősebb, jó, hogy tudom, ezentúl azt teszek, amit jónak látok... Albertékat keresem, az erkélyek korlátján belül két pali olvas, alul, fekete autóban is ül két alak, az erkélyemet figyeli, mindannyian, idegenek, a szobában újra föltűnik a drabális szőkeség, gyanús kedélyességgel hajlong, bólogat: Mit akar ez tőlem? Az öccse is, harminchat márkát költött levelezésre Weimarban, csak hogy beköphessen, többek között megírta az egyik kijelentésemet a vallásról, s az általam egyedül üdvözítőnek deklarált keresztény hitről a magyar rendőrségnek, jól van, - rontok a szobába, - hol vannak Al- berték? A drabális rámnyomja az ajtót, mégis betörök, elkapja a karomat, csavarja hátrafelé... Belerúgok, elenged... te vén hülye... a felesége, szőke, csec- semőábrázatú, gusztusosán kövér nő rámutat a két ismeretlenre, akik megelevenednek, elindulnak: ezek törnek össze, hatalmas, birkózótermetű tinédzserek, öltönyben, nyakkendőben... - sírni fogsz Zoltán, kéken-zölden 223
