Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Pósa Zoltán: Álmok hármas íve
PÓSA ZOLTÁN Álmok hármas íve RÉSZLET AZ ARANYKORI TEKERCSEK CÍMŰ REGÉNYBŐL / Almok hármas íve El akarok menni a család után, nem mondhatok le az utazás élményéről. Taxit fogadok, hirtelen siklómozdulattal kiröppenek, előttem áll a kalapos, valószínűtlenül magasan, de közelről látom, hogy csak vékony, cinikus ba- juszkájához mértem a termetét. - Két napot adok - közli tárgyilagosan: három söralátétet nyom a kezembe: az első libává, a második sassá, a harmadik láthatatlanná varázsol. Az utóbbira nagyon vigyázni kell, ha leesik a fejedről, azonnal láthatatlanná merevülsz. A sas hatalmas ívben röpüli körül a földet, nem fal föl senkit, rémületes karmait villogtatja az apró állatok felé, akik fejvesztetten menekülnek a földről, vijjogásom a leopárdot, az oroszlánt és az elefántot egyaránt halálra rémíti, egy második vízözön vásári kikáltóját, az apokalipszis hírnökét látják bennem. Az emberek gúnyosan nevetnek, a harmadik söralátéttel egyensúlyozok, láthatatlanul farbarúgom a legimpertinensebb kacagót, a csőröshalfejű giliczéről letépem a nadrágot, két egyenruhás lányt a hosszú hajánál fogva összekötözök, az egyik hasonlít a renegát paplányhoz, Csillához. A másik Papp Klárihoz, az emberek abbahagyják a röhögést, végre elbizonytalanodnak!!! a győzelmi táncba feledkezve a kalapossal találkozom, ő is polkázik, túláradó boldogsággal a fejébe csapnám, a tökfödójét, de figyelmeztető mozdulattal kitér előlem, próbálom felidézni alakját, de nem megy, félig homálybabukó arca mindig elfordul a képzelet egyre lassúdó csacsifogata elől, még a kalap színére, formájára sem emlékszem... mindegy Frissen, jókedvűen visszasiklok a taxiba: hatalmas ötösök maradnak a ke-zemben, fizetés nélkül elküldöm, a sofőr gépiesen bólint, eltűnik, megkönnyebbült sóhajommal azonos ütemben fáról vissza... persze, fizetni, de előbb vigyen vissza a fórumra, természetesen, hajlong mosolyogva a jó öreg. Láthatatlanná finomultan lelépek, a félelem királlyá koronázott, de a kalapos erősebb nálam, fölötte nincs hatalmam, ő nem köteles láthatatlannak látni engem, most is itt kering körülöttem, az arca kivehetetlen, analizálhatat- lan, fitymáló mozdulattal mutogat felém, az emberek meghallgatják, bólogatnak neki, a nép pedig botokkal hadonászik arra, hol a körvonalaimat sejtik: hirtelen libává törpülök, s elsurranok az emberek közömbös tekintete elől, az utolsó lábat is kikerülöm, amikor a kalapos fölfedez, már az erdőben vagyok, oda senki sem mer követni, hiába dühöng, toporzékol a kalapos ellenfél, egyre mélyebben siklok az elátkozott lugas sűrűjébe, egyszerre hatalmas, harcias 221
