Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete
„szatírtetem” bizonyítja ezt ékesen, amely előbb a kórház jégpincéjében járkál, majd az óvároson keresztül a folyóig (végül egészen Bajáig) flangál. Ugye, kevéssé meglepő, hogy nekem most (az ablakban csücsülve) ezen az utcán, ebben a téli térben zajlik le még a Bajai Hulla bajai utazása is? Egyébként majdnem kizárólag ez a sajátos perspektíva teszi azt egyáltalán lehetővé. És ennek a látószögnek az elmosódottsága önkéntelenül is örvénylést kínál, ahol a lapos, megtaposott hótömbök tűnnek fel mint zajló jégtáblák. Ezt követően az utca felett terpeszkedő köd tárgyiassá tisztuló fantáziában vízgomolygássá sűrűsödik, a járókelők alaktalan kísérteteiből, kesztyű- vagy sálrebbenéseiből pedig hullámok feletti sirályszaggatódás rakható ki. Másképpen: az utca képzeletemben egészen Bajáig ér, ahol arányos, cselekményünkhöz illő időtávlatban kihalásznak aztán egy embert. Magam azt szeretném hinni, hogy Zajgó Róbertét fogják ki ekkor lelkileg (miként testileg biztosan Bodó Polikárpot ragadják meg), bár a hatodik érzékem sajnálatosan egyre inkább azt súg a nekem, hogy nem így áll a helyzet, és a csenevész Zajgó lényegében nem vezényelte a Mosoni-Dunánál tovább neki jutott kadáveremet, hanem még idejekorán kiszökött belőle, és nyughatatlanul bolyong azóta is az univerzumban. Akárhogy is, azért szép elképzelni, hogy valaki (akárki), virtuálisan már-már a délhatárig egyenesíti ki a Győr és Komárom, Esztergom-Visegrád, Szentendre meg Budapest, majd Dunaújváros, végül Baja (s az „azután”) kanyar-pontjai között összerajzolható vízi távolságot. Nyilván technikai mellékkérdés, ahogy számomra magától értetődően a szemlélt utca telében „ússza le” az előbb említett állomásokat ama ember, aki ugyan már nem nagyon, mindazonáltal mégis nyilvánvalóan összefügg velem. Csakhogy: így történik. Természetesen az sem lényegtelen, hogy a megcsáklyázott porhüvelyt valamikor valóban véglegesen elhagytam volt. És hogy inkognitósan éltem tovább, személyes titkolnivalómat soha nem fenyegette senki: máig Zajgó Róbertnek számítok. Az egyszerű közönség felé bizonyítást nyert, hogy - „halottasházi eltűnésem ellenére” (Kis Piszkos) - valóban meghaltam, elvégre kifogtak a vízből. Helyzetem annyira védettnek bizonyult, hogy ha az ötven év alatt bármikor elmondtam volna valakinek történetem részleteit (mint ahogy most megcselekszem), ami persze csak elvétve fordult meg a fejemben, akkor - várhatóan - senki sem hitt volna nekem, a gyanakvás mocsara vett volna körül: „őrült!”. Kívülről tehát teljesen rendben volt minden egész életem folyamán, helyzetem csupán belül lett vészjóslóan bizonytalan. Ki vagyok, vagy ha ki is, azt tudom, de: hogyan? Van viszont, ami, velem ellentétben, nagyon is biztos és nem megingatható. Az egész történés kerete ez a valami, mégpedig - minden térbeliidőbeli szétrajzás ellenére - ez itt, az én utcám. Élvezettel is említem újra: fagyott, jégüveg laposságú hóbuckák ködös-sötét kavargásának „medre”, Dunája, akármije; ahogy kinézek rá. Itt van, csak, könyörtelenül. Zárt tér, a léleknek egyfajta börtön-tartomány, maga a megszokott pokol, kedves, otthonos infemó: képzeletileg egyhelyben sodródó valami - de úgy aztán nagyon is folyó (hullámágy)! Valahogy ilyesféleképpen képződik meg előttem-bennem, történik örökké, ami egyszer megtörtént: mint amolyan büntetőpanoráma. Legfeljebb öt-tíz perc időnyi látvány az egész, már a lényegi eksönre tekintve, és az egész elág211
