Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Zsávolya Zoltán: Meskete

bogazódás tartama sem több egy hónapnál. Amit eredményezett, mégis: egy (másik) élet ötven éve. Kirebbentettem önmagából azt a szerencsétlen flótást (magam sem tudom hogyan?!), aztán meg lestem - ahogy mondják - a lükön (!), vajon egyszerűen új alakban folytatódik-e (csak) az életem (miután kirepülve addigi testemből hátrahagyom a szatírhullát), vagy egy jelen- tó'ségteljes módon kiheverhetetlen zökkenő' beiktatásával (rúgás, Jennifer) éppenséggel újrakezdődik. (A lényeg, persze, az volt, hogy semmiképpen ne szakadjon meg igazán.) És közben? Figyelhettem, amint most én lettem Róbert Gizda, avagy hogy zajgó mester véznasága az úgynevezett Bodó Polikárp leikével működik tovább. Szemlélhettem aztán a változások végtére is valamelyest körülhatárolható rendjét. Mellesleg már kevéssel a váltás után erőteljesen túlléptem Zajgó Róbert egykori (szánalmas) karate-tudásának szintjén, merő edzési véletlenségből gyakran agyagba döngöltem a barátját korábban nemritkán amúgy úri passzióból megleckéztető lányt (majd asszonyt). Akiben persze a dolog gyanakvó csodálkozást ébresztett, hiszen formailag továbbra is ugyanazzal az emberrel szembesült, akit előzőleg könnyűszerrel képes volt sakkban tartani.

O, borzalom!

(Hát nem az? Horrendum!)

Jajj: mi legyen, ebből, a befejező tanulság? Mint az itt feltárt események majdnem teljes személyzetének összegzője csupán annyiban kívánom meghatározni, ami Jupiter Jenniferrel (és körülötte) történt, hogy az, valahogy, én nem tudom, hogy’, feltehetően tényleg a működésben lévő örökszerelem. Vagy legalábbis annak egyik megjelenési formája. Ilyesminek a létezése, mondjuk, nem nagyon merült fel a mélyeimben idáig, és igazából nehéz belátnom, hogy adott esetben éppen a saját állapotom megragadhatósága érdekében alkalmazhatnám a fogalmat. Igaz, mi nálam a saját, ki is volnék én lényegében? S volnék egyáltalán? Továbbá: mi lenne hát itt (?) maga az a híres-neves dolog: az örökmozgó szerelem? Valamiféle tárgyilagos, eddigi ismeretlen szánalom az engem valaha lerúgó, és így Róbert- külalakú pasasává átkényszerítő nővel szemben (akin végül is bosszút álltam)? Szánalom, fájdalom? Valamifajta megbocsátás, jóvátétel? De kienk: melyikünknek? Na, azt aztán nem tudom.

így hát, így hát.

Szerintem a dolog puszta meskete.

212