Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Bokányi Péter: Néhai PS költő(k) ürügyén

szembe: a nemzeti költőt, akit halála után „nemzetiszín kelmék” borítanak; illetve a szerelmes fiatal férfit, aki „lázbeszédében” szerelmét hívja, s akinek a vállalt/rákényszerített szerep miatt mindent el kellett veszítenie, hiszen énje, élete és műve közüggyé lett: nem Petrovics Sándor többé, de Petőfi, a „lánglelkű hazafia”. Érdemes? - kérdezi Herbszt, s a válasz meglehetősen komor: a hőssel az idő mostohán bánik. Hiszen a közösség, a nemzet tisztelete iránti rutinná lesz, az emlékezések frázisgyűjteménnyé, a hős pedig poros arcképpé iskolai szertárok mélyén.

„verseim halhatatlan szolgaként / veszik meg jelszavak piacán, / s a magyar szabadság sas karmában pihen félek /arcomhoz szorítom a földet.” Alig hihető, hogy a szerző kiemelte Jelek” a halál félelme lenne. Ez annál sokkal mélyebb, sokkalta keservesebb félelem: érdemes volt-e élni, vállalni a Szabadság, szerelem! Játszódó hitét”, a műben élni akkor, amikor e művet „olvasóként pergeti a közöny”.

Aligha sérti a nagy költőelőd emlékét, mítoszát Herbszt verse. Nem az ideálok porbadöntésével feltűnést kereső ifionc próbál belebújni, Petőfi személyiségébe. Nem mítosszal szegül szembe a vers - mítoszok sorsán gon- dolkoztat el.

Alig hihető ugyanis, hogy sok olyan nemzete van a világnak, amelyik olyan tehetséges lenne önnön mítoszainak felszámolásában, mint a magyar. A nemzeti mitológia a politika koncává vált, hőseinket praktikus, mindennapi célokra - szennyesmosás, folttisztítás- vásárolják. A hős mindenkié - mindenki arra használhatja, amire akarja. Az egykori „én” így válik kimerevített képpé, transzparens dekorációvá, amit, bármely oldalon büszkén lehet mutogatni. S a nép, „az istenadta”, akiért egykoron hősök haltak, e szűrőn keresztül kapván a mítoszt: unatkozik. Unja a frázisokat, a transzparenseket, a mítoszmagyarázókat - aztán már magát a mítoszt is.

„halálommal adtam el magam” - kiált fel néha PS költő, kiáltásában azzal a fájdalommal, amit Herbszt Zoltán, a XX. század végének költője érezhetett: a fiatal költő, aki tudta, „nagy dologra született”, de a nagy dolgokat már rég tönkretette a praxis és a közöny.

197