Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Bokányi Péter: Néhai PS költő(k) ürügyén
Egy vékony kis kötet hatvanegynéhány verssel, félbemaradt műkísérletek - ennyi Herbszt Zoltánnak, az 1981-ben elhunyt soproni költőnek a hagyatéka. 22 életévet engedett neki a sors, alkotó éveinek száma 6-7 mindössze. 1977- ben, a sárvári Diákírók és Diákköltők Országos Talákozóján tűnt fel Herbszt Zoltán, verseit korai haláláig a Műhely, a Tiszatáj és más folyóiratok közölték. Sokoldalú, tehetséges alkotó volt: a versek mellett kritikákat írt, filozófiai esszével próbálkozott; tudatosan, szisztematikusan készült pályájára. A JATE III. éves magyar-történelem szakos hallgatója volt, amikor 1981-bem elhúnyt. Súlyos betegségét halála előtt még egy hónappal sem sejtette senki; a galoppierende fehérvérűség oly gyorsan végzett vele. „0 nem tudhatott semmit közelgő haláláról, de a versek már tudták, már régóta előre jelezték és kiáltoztak a mélyből” - írta róla 1986-ban posztumusz kötetének (Kőtollú madár) utószavában egykori pártfogója, Jánosy István (kiemelés a szerzőtől). Valóban kísérteties, hogy a sikeres iijú, a tehetséges fiatal költő, akinek pályája töretlenül ívelt felfelé, így újon verseiben: „Tudom, félbeszakad egyszer az arcodat / simító mozdulat, / s nem leszek már csak néhány szó egy sírkövön. / így lesz kedvesem, ne sírj... (Az utolsó kedvesnek); „Anyám, fiad lőtt / vadakhoz lesz hasonló / Kinyújtóztatják testét / vadászok a terítéken...” ( Látomás ); Testamentum című versében pedig így köszön el barátaitól: „Ne haragudjatok ezért, sietős útam volt”. Gyakori témája a Herbszt-költészetnek tehát a halál, de a versek rajzolta halálkép soha nem riasztó. Az öntudatlan bizonyosság a sztoa bölcsességével ruházza fel a verseket: a halál a „nagy egyesülés”, visszatérés a Herbszt Zoltán által oly gyakran és oly szívesen témául választott természetbe. Ezért is különleges a Herbszt-költészetben a Néhai PS költő arcai című vers. A halál itt nem ígér semmiféle egyesülést, megnyugvást, itt pusztán a gyorsan és erőszakosan megszakított élet vége jelenik meg. S ez a halál nem nyer, nem nyerhet értelmet: a cél, ami netán szentesíthetné, odavan, tűni látszik - talán nem is volt. A költőszerep értelmezésére irányuló szándék alapvető meghatározója Herbszt Zoltán verseinek. Herbszt hangja ízig-vérig személyes, de ellenpontként folyvást feltűnik a versekben a közössége sorsát, problémáit vállaló, közösségéhez szólni akaró, közösségéért áldozatot hozó vátesz alakja. .Maradtam volna néma és gyerek / elvétettem a dolgot. / De nékem szószék kellett / tömjénfüst és palást, / amiben felmutathatom // Most már tudom: / mi az igaz és mi a való. / Késő az ébredés / elszaladt velem a ló. / Tanár úr! / verés kellett volna nem bíztatás / vagy csak egy intő szó / -ne vidd fiam, vigye más / ÉN / felvettem és vittem: / nem nehéz a teher / de tenyeremben megvan / a szögeknek a hely” - írta Herbszt Költők sorsa című versében. A költőszerep a megszólalás felelősségétől terhes: korlátokat állít azoknak, akiknek megadatott, hogy odafigyelnek szavukra. Éppen a fentiek okán állandó dialóguspartnere Herbsztnek Petőfi Sándor. A költő, aki lemondott életről, ifjúságról, szerelemről azért, hogy aztán segesvári halálával mítoszt teremtsen nemzete számára. A Néhai PS költő arcai című verset mégsem ez a Petőfi érdekli elsősorban; PS költő alakján keresztül a XX. század végének költője gondolkozik az áldozatvállalás értelméről. „Arcokat” ígér a cím, jelezve „néhai PS költő„ embervoltát - szemben a róla kialakult/kialakított népvezér-hős képpel. Herbszt ezt a két Petőfit állítja 196
