Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Gróh Gáspár: Lászlóffy Aladár: Longobárd korona
merete képes” (A gepidák cipói). Ez a tudatlanság azonban életveszélyes (ahogyan a tudatlanság általában), de nem közvetlenül. Önsajnálatot, de- fetizmust, kétségbeesést szül, s a megsemmisüléstől való félelem maga is része a megsemmisítés erőinek. „Emigránssá lesz tehát, aki pesszimistább” (Vadludak egy etelközi égen) - írja a jelenséget tovább elemezve Lászlóffy Aladár, mert pontosan látja, hogy az erdélyi magyarok elvándorlása miként nehezíti a maradók helyzetét. (Hogy aztán, ahogyan Szilágyi Istvánt idézi, annak kelljen magyarázkodni, aki marad...) És azt is érzi, hogy a pesszimizmus öngerjesztő folyamatát aggasztóan könnyű kívülről erősíteni ott, ahol amúgyis válság van, és rendkívüli terhekkel járó átalakulás kezdetén állnak. De nemcsak erről van szó: a pesszimizmus a világ végét jelenti, a világ sugallta depresszió győzelmét, a megsemmisülést. „Engedni annak a bődületnek, hogy minden jóra fordul” (Szent Optimizmus megkísértése) nem egyszerűen az áttelepülni szándékozók visszatartásának meghatározó eszköze, hanem értelmiségi-költői, sőt egyetemesen emberi imperatívusz. Már csak azért is, mert a gonosz lépéselőnyben van”.” (Ballada a kapcsológombról). Lászlóffy Aladár akkor sem ideológus, politikus, mégcsak nem is publicista, amikor közössége nevében-érdekében gondolkodik, politizál, vagy éppen publicisztikát fogalmaz. Gondolatai szétfeszítik ezeket a kereteket, s igazi értelmiségiként nem egy kérdés megoldásának alkalmazása, hanem maga a probléma foglalkozatja. Ezt a kielégíthetetlen kíváncsiságot nem lehet korlátozni, ezt alighanem maga az író is érzi. A gondolatok barokkos (olykor tán manierista) kavargásában, az érzelmek és a töprengés olykor alig formába önthető szenvedélyéből kibontakozó, egymásba fonódó és egymásból indázó mondatokat, gondolatokat, azok néhol már-már nehezen követhető logikájú rendjét az intellektuális indulat szervezi. Ami az első pillantásra akár fogalmi ellentmondásnak is tűnhet: Lászlóffy Aladár magatartásának azonban alapvető vonása. Ez viszont nagyonis indokolttá teszi a költőien didaktikus köteteimet, mely így kulcsként szolgálhat e kivételes gazdag ismeretanyagot (is) magában hordozó gondolatvilág megértéséhez. A belső feszültség, amit bántó egyszerűsítés volna a kisebbségi lét természetes következményének tekinteni, önmagában is összetett jelenség. Elsősorban azért, mert a kisebbség szó egy kolozsvári magyar esetében óhatatlanul annak nemzeti értelmét jelenti elsősorban. Pedig ugyanennyire vonatkozhat ez a megjelölés a költő társadalmi helyzetére, a fokozott érzékenységű emberre, a mindennapi élet fényeiben szellemi kihívást látó, a megismerés szenvedélyét életfogytiglan őrző költő-értelmiségi státusára is. (Sőt az Európában sértő gyanakvással fogadott román állampolgárra is.) Lászlóffy Aladár kisebbségi élménye tehát nem szorítkozik pusztán magyarságára, hanem - ahogyan a nemzeti kisebbségben élő társai java - az ebből adódó szüntelen készenlét következményeként fokozott tudatossággal éli meg azokat az élethelyzeteket, amelyek (nemcsak) ezredvégi kiszolgáltatottságában mindazoknak élményei lehetnek, akik bármilyen szempontból kilógnak a sorból. Márpedig az emberi természet attribútumai közt alighanem éppen ez a különbözés az egyik legfontosabb. Még akkor is, ha valaki éppenséggel nem különbözni akar, ahogyan Lászlóffy Aladárban sincs ilyenféle törekvés. Azt azonban elfogadhatatlannak tartja, hogy ha már egyszer ennek ellenére különbözik, ezt ne élhesse meg a maga teljességében. A különbözés 187
