Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Gróh Gáspár: Lászlóffy Aladár: Longobárd korona

azonban nemcsak egyéni, hanem kollektív jog is: a nemzeti identitás megélése is ebbe a csoportba tartozik.

A nemzethez tartozás azonban nem egyszerű dolog. Ha Lászlóffy el is veti a magyar önsajnálat öngyilkos hagyományát, nem hagyja szó nélkül mindazt, amit magyarként kell elszenvednie, ami végeredményben a magyar identitás büntetése. E terhek ellen háborogva csak meglehetősen keserű történelem- filozófia bontható ki. „Öntsünk tiszta ólmot a pohárba” („Afen én kilátok...”) - sóhajt föl erre gondolva, s a történelem „hajlott gerincű hadifoglyai”-ról ír (.Egymillió hiába eltelt esztendő). Ennek a szkepszisnek a jegyében fogalmaz Európáról: „a nagy, a jó, az erős, a mívelt nyugat adott helyzetben csak egy másik bestia volt, csak jobban tudott vigyázni az imázsára” [u.o.). Ezzel is arra utal, hogy - bármennyire is nem tetszik nekünk - a történelemben kettős mérce van. Külön a győzteseknek, külön a veszteseknek. És ezt nem szabad elfogadnunk, nem elsősorban azért, mert ránk nézve hátrányos, hanem azért, mert igazságtalan. Elfogadhatatlan, hogy „vannak nemzetek, nemzetiségek, melyekre a nagy büdös rutinos demokráciák érték-mértékrendszere szerint vonatkozik a nemzeti önrendelkezés szentsége, és vannak, akikre nem” [Három szempont baktatva...) - történetesen egyébként a kurdokról szól a fejtegetés, akikhez képest például egészen bizonyosan jól állunk. Eltekintve attól, hogy „semmilyen tanügyi törvény sehol a világon nem termel indián, kurd, gepida, etruszk s egyéb kihalni szándékozó etnikumok beiskolázatásához gyermekanyagot” [Folyamatok vagy áramlatok?). De mit lehet kezdeni olyan, tartósan gyökeret vert képzetekkel, mint például azzal az egyébként nem csupán a környező államok egy részében, hanem Magyarországon is elterjedt nézettel, hogy „egyedül a magyarnak nem való a nemzeti érzés, rá nézve veszélyes, káros az egészségre, csak máshol és másnak szabad” [A haza margójára), vagy hogy a magyar-román viszony feszültségei egyszerűen úgy kezdődtek volna, „hogy a bécsi diktátummal ’elvették’ tőlük (t.i. a románoktól) Észak-Erdélyt” ( Orbán-nap)?

Talán ennyiből is látszik Lászlóffy Aladár közírásának iránya, karaktere. Mindez természeteen nem publicisztika, annak írására Lászlóffy képtelen. Olykor esszéfüzér ez, amely napi igénnyel, a publicisztika feltételrendszerében született. Főként az írások hossza (= rövidsége) jelzi ezt, nemritkán érezhetően egy megadott terjedelem keretei közé készültek. Máskor tán darabosok-töredezettek, vélhetően az idő szorításában születtek, amikor nem volt mód a szöveg végső kicsiszolására, a felvetett gondolatok dimenzióinak teljes föltárására - és így tovább. De éppen ez a friss, nyers, ha úgy tetszik, darabos megjelenés ad sajátos sugárzást ezeknek az írásoknak. Nem a reprezentativitás párája, hanem az élet füstje pácolja őket. Ebben a fanyarságukban méginkább a mieink az itt megfogalmazott gondok: erdélyi és az „önmagával határos” ország elcsatolt középső területein” élő magyaroké.

[Lászlóffy Aladár: Longobárd korona. Esszék és tanulmányok. Felső- magyarország Kiadó, Miskolc, 1997. 213. o.)

188