Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő

szeretet a lélek motiváló ereje, machine mentis, ez az, ami Isten misztikus kontemplációjára vezet.” (Etienne Gilson: The Mystical Theology of Saint Bernard, N. Y.: Sheed and Ward, 1940, 19. o.).

Mai egzisztencialitása fogalmak szerint el kell kerülnünk, ami „nem autentikus”, hogy aktualizálhassuk azt, ami „autentikus”. Merton felfogásában elsó' lépésként azt a közeget kell megtalálni, amelyben a mindennapos világi gondoktól mentesülhetünk. Ekkor merülhetünk el a személyes lét és az élet alapjának ontológiai problémájában. A tetőpont mint belső átalakulás érzése jelentkezik, és az élet transzcendens dimenziójának felfedezéséhez vezet, a küszöbön álló lelki metamorfózishoz. Az utazás vége, amely minden lépésben implicite benne foglaltatott, Isten bensőséges ismerete, olyan tudás, amely semmilyen mértékben sem távolodik el tárgyától. A misztikus olyan tudás megtapasztalására törekszik, amelyben alany és tárgy eggyé válnak. A misztikus élet további kibontakozásában a tudás túllépi a gondolati kategóriákat, helyükbe a közvetlen, nem közvetített lelki intuíció lép, amely minden feltételtől független. Ez sem nem fogalmi, sem nem absztrakt tudás, hanem az abszolút realitás homályos látomása.

Merton élete és irodalmi munkássága megköveteli, hogy figyelmet szenteljünk annak a népszerű mítosznak, amely szerint a szemlélődő élet nemcsak függetlenedést követel meg a világtól, de minden érintkezés megszakítását is. Akik ragaszkodnak a lelki élet és a tevőleges szeretet dichotómiájához, azok saját tudatlanságukat leplezik le az egyháztörténet terén. A misztikus út úttörői nem henyélő álmodozók voltak, nem elefántközügyek intézői és írók, akik otthagyták kézjegyüket az egyház és a világ történetén. Gondoljunk Szent Ágostonra, Szent Gergelyre, Szent Bernátra, Genovai Katalinra, akik lelki forrásaikat felhasználva támadták saját koruk politikai, társadalmi és egyházi problémáit. Úgy tűnik, a belső utazás olyan lelki erőtartalékokhoz vezet, amelyek elegendőek a világ kihívásaival történő szembenézésre és változások eszközlésére. A lelki élet óriásainak írásai és életrajzai azt sugallják, hogy a misztika az autentikus szeretet egyfajta metafizikájából tevődik össze.

Underhill a következő vonásokat emeli ki, amelyek a misztikus út keresésének paradigmájaként használhatók: A világtól való elvonulás és küzdelem időszaka a transzcendens tapasztalat realizálását, a scientiá-n túli tudás lehetőségét eredményezi. Ez egyszerre azt is jelenti, hogy „tevékeny tudatalatti énünk birtokába jutunk.” (William James: The Varieties of Religious Experience, New Hyde Park, N. Y.: niversity Books, 1963, 242. o.) Az öntudat ezen új és mélyebb szintje leleplezi a korábbi élet ürességét, de egyre szilárdabb elszántságunk, az öntisztulás magasabb fokaira sodor. Az önelemzés, öntisztulás és önmagunk mintegy megsemmisülésének második stációját valóban nehéznek tűnhet megragadni. A társadalom, amelyben élünk, az önmegvalósítás és „kiteljesedés” rabja, iszonyodik a „barbár” és „puritán” önmegtagadástól. Ezért sokak számára ez inkább valami perverziót, a „vég”-et jelenti, mintsem eszközt és valami kezdetét. A harmadik szint az örömteli leválás a régi társadalomról, de ez még nem a végső integrálódás az Egyetlen-ben. A negyedik állomásról már sokat feljegyeztek, ez az élmény amelyet Keresztes Szent János úgy hív „a lélek sötét éjszakája”. Az öröm megszűnik, helyébe pedig az idegenség és a félelem lép. Az ötödik szint letérő az útról, pihenő kitérő: ez a legmélyebb önmagunkkal való kapcsolatteremtés

161