Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus

semmi, csak hogy minél előbb enyhítsen a kínzó viszketésen. Körmei alatt foszlani kezdett a ruhája. Dzsekije felszaggatott szövete alól apró szivacsdarabok kerültek elő, majd az ing száljai bolyhosodtak ki és távolodtak el egymástól, fokozatosan egyre nagyobb lyukat hagyva vadul mozgó ujjainak. Aztán mintha vándorolni kezdett volna a viszketés teste felületén. Valamennyit enyhült az éppen vakart helyen, hogy még eresebbé váljon ugyanakkor valahol másutt, és amikor odakapott, kis idő elteltével megint az előző helyen vált kibírhatatlanná. Két kezén és combján, szétmarcangolva a ruhát, eljutott a bőréhez. Nem sokkal később a hátán is érezte, hogy a durva, szálkás felületű deszkához ért. Körmei nyomán előbb apró, pörsenésszerű dudorok jelentek meg rajta, de tovább kaparván, rövidesen szivárogni kezdett belőle a vér. Fel sem tűnt neki a nem túl erős fájdalom, ahogy a hátába fúródó ezernyi tüskét sem érezte. Mint egy megszállott vakarta tovább a testét, de a viszketés nem csillapodott. Ujjai már nem engedelmeskedtek, nehezen mozogtak a rájuk száradt, megalvadt vértől, amikor a kaijára nézve a csontot látta fehérleni. Elszömyedt. Abbahagyta a vakarózást és futni kezdett. Indultában visszanézett. Nagy vérfolt fénylett sötétben a barak falán. Ászéi, mint a hideg acél hatolt a sebekbe. Az éles fájdalom elnyomta, megszüntette a viszketést. Érzete, amint vére lassú, meleg folyamként végigömlik a kézfején és sűrű, nagy cseppekben a földre hullik. Kabátjából, ruhájából megmaradt darabok lassan átitatódtak vele, kemény, súlyos, ellenálló páncéllá változtak. Egyre lassabban mozgott bennük, ugyanakkor tudta, a lehető leghamarabb segítséget kell találnia, különben elvérzik. Meg-megbotlott a sötétben a göröngyös úton, elesett. A por csípte, égette a sebeket. Mind nehezebben tápászkodott fel, mígnem a következő huppanásnál, úgy érezte, nem bír felállni. Fekve maradt. Feladta.

Iszonyú fájdalom hasított belé. Kinyitotta szemét. Keskeny résen keresztül látta maga fölött a mennyezet egy részletét. Kábán mozgatta a fejét, forgolódott jobbra-balra, nem tudta, hol lehet, mi történhetett. Aztán lassan, mint akit nagyon mély álmából ébresztenek, feleszmélt. Eszébe jutott az előző nap, a szűnni nem akaró görcsölés a hasában, a permanens hányás. Később a mentő, a várakozás a kórház felvételi osztályán, az operációt megelőző idő, a vénájába kötött, lassan csepegő infúzió, a lágyékán sercegve futó borotva, a plafonig halványzöld csempével borított műtő, a vakító, kör alakú lámpa és a világoszöld ruhába öltözött, szája előtt maszkot viselő sebész, kezében a megcsillanó szikével. Rájött, végétért a műtét, és visszahozták a szobába. Ki akarta tapintani a sajgó területet a hasa jobb oldalán. Keze feldudorodó, valamilyen finom szemcséjű anyaggal tele zsákocskába ütközött. Gondolkodás nékikül ledobta magáról. Csöppet sem enyhült a fájdalom: Szólni akart a nővérnek, de nyelve nehezen mozgott kiszáradt szájában. Ekkor tudatosult benne kínzó szomjúsága. Az ágy széle felé csúszott, de hamarosan kemény falba ütközött. Végre összeállt előtte a kép: az ágy fej- és lábrészénél lévő rácsok közé két szál deszkát fektettek, megelőzendő, hogy álmában véletlenül leessen. Ezek nem álltak függőlegesen, hanem befelé dőltek, csapott V-alakú tetőt alkotva fölötte. Fel akart ülni, ám amikor kicsit megemelte a testét, az addig is nagyon fájó sebbe hirtelen belenyilallott. Visszaesett a feje a párnára. Összeszedte magát, és hangosan, már-már kiabálva hívta a nővért. A szobában összezavarodott a többfelől hallatszó, változatos ütemű szuszogás. Mocorgás támadt. Azt gondolta, felébred140