Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus
vén valamelyik szobatárs a segítségére siet majd. Hiába várt, senki se ment oda hozzá. Rövid idő múlva újra elültek a zajok, megint csak a szuszogások hallatszottak. Feleslegesnek ítélte, hogy újból kiabáljon. Úgy döntött, valahogy kimegy a mosdóba, hogy ha a fájdalmát nem is tudja, legalább a szomját csillapítsa. Hanyatt fekve megmarkolta a deszka szélét és próbálta megemelni. Nem sikerült, a fadarab nagyon nehéznek bizonyult. Félt is igazán neki- gyűrkőzni. Minden mozdulatot, minden izomösszehúzódást, minden hosszabban benntartott levegővételt érzett a hasán lévő' seben. Feszült és lüktetett, tovább növelve az egyébként is az elviselhetó'ség határát súroló fájdalmat. Hiába emelte, a deszka nem mozdult egy jottányit sem. Néha azt hitte, sikerült, aztán csalódottan vette tudomásul, hogy csak izzadó tenyere csúszott odébb a politúr borításon. Egy idő' után nem kísérletezett tovább az emelgetéssel, nekilátott, hoy egyszerűbben odébb tolja. A paplanhuzatot rátéve elkerülte, hogy keze megcsússzon rajta, és két lábát az alsó rácsoknak vetve, húzni kezdte. Lassan haladt, centimétereket mozdult csak egyszerre. Többször abba kellett hagynia, hogy erőt gyűjtsön. Egész teste verítékben úszott. Még inkább kínozta a szomjúság. Amikor a deszka vége elhagyta a lábánál lévő rácsot, ami tartotta, és hangosan koppanva a padlóra esett, meg is ijedt tőle. Azt gondolta, a zajra mindenki felébred a szobába, nekitámadnak majd, amiért nem hagyj a őket nyugodtan pihenni, de semmi sem történt. Mindenki aludt tovább, mint a bunda. Teljesen kimerült. Percekig csak feküdt és pihegett. Aztán csúszni kezdett lefelé az ágyról a keskeny rés felé, ama lábtól álló rács és a mostmár rézsú felfelé meredő deszka között maradt. Nehezen, az ágyra támaszkodva sikerült felállnia. Lassú, csoszorgó léptekkel indult ki a szobából, kezét fájó sebére szorítva. A hosszú folyosó üres volt és sötét. Egyetlen szál neon világított a túlsó végén, ott, ahol a mosdók nyíltak. Lassú, óvatos léptekkel haladt. Sietett volna, de minden hosszabb, óvatlanabb mozdulatnál a seb éles fájdalommal figyelmeztette. Megállt a kórtermekkel szembeni oldalon lévő nővérszoba bezárt üvegajtaja előtt. Be akart kopogni, de a kiszűrődő halk zene és a kéjes nyögésekbe fulladó kacagás hallatán meggondolta magát és továbbindult. Elhaladt a fal mentén sorbaállított tolószékek, kerekes hordágyak mellett, a sötét kórtermek ajtajai előtt, és bement a mosdóba. Hiába itta a hidegnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható vizet, nem enyhült a szomjúsága. Erezte, hogy tele van, de nem bírt elszakadni a csaptól. Fel-felegyenesedett, kifújta magát, keze mozdult is, hogy elzárja a csapot, aztán megint lehajolt és tel- hetetlenül vedelt tovább. Hasa nőni kezdett, érezte, hogy feszült rajta a bőr, sebe is egyre jobban fájt, de a szomjúság még mindig erősebbnek bizonyult. Amikor végre abbahagyta, hasa, mint egy hordó kerekedett ki az elől nyitott, gombok nélküli kórházi hálóingből. Kékeszöld színűvé változott, vörös repedések hálózták be. Alig tudott lépni tőle. Elhagyta már a mosdó ajtaját, egy kerekes hordágyra támaszkodva vánszorgott, s egyszerre minden elsötétült előtte. A legelső, amit ezt követően látott, az az orvos kövér arca volt. Rosszalló tekintettel hajolt fölé. „Megmondtuk, hogy ne igyon, ugye, ugye, megmondtuk. Most aztán jól megcsinálta. Újra fel kell nyitni a sebet.” Tiltakozott, kiabált, de erős kezek szorították a csuklóját és a bokáját. Közben a mennyezeten lévő tükörben látta azt, amit nagyra nőtt hasa eltakart előle. Az orvos egy vastag, fényes tűt szúrt az arasznyi seb végébe, és egy mozdulattal szétnyitotta azt. Érezte, hogy a combján langyos simogatással végigcsorog a víz. 141
