Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - Brém-Nagy Ferenc: Abisszus
püfölték a meredek, szinte teljesen sima kőfalakat. Néha egyik-másik össze- rándult és hangosan jajgatni kezdett. Szólt hozzájuk, mondta nekik, hogy hagyják abba, nyugodtan elmehetnek, minden üres, senki sem őrzi őket, de mintha meg sem hallották volna, nem reagáltak rá, még csak felé sem néztek. Sokadik eredménytelen kísérlete után, valahogy fel akarván hívni magára a figyelmüket, közelebb ment. Úgy gondolta, maga felé fordítja a hozzá legközelebb álló, egy csont és bőr nőt. A szürke szövet, az egykori ruha teljesen fedetlenül hagyta a hátát, amelyet párhuzamos, a csontig hatoló, gennyedő szélű sebek borítottak. Erőt vett hirtelen feltörő hányingerén. Felemelte kezét, a nő vállára tette, ám az - mint kés a vajon - átment a testen. Jókora távolságot tett meg rémülten rohanva a kőfejtők felől, mire annyira enyhült ijedtsége, hogy lassítani mert. Visszanézve, megkönnyebbült sóhajtás szakdt fel belőle. Minden mozdulatlan volt körülötte. Lépésben folytatta útját. Inge teljesen átizzadt futás közben. Vacogott valahányszor bőrén érezte nedves-hideg érintését. Mostanra teljesen besötétedett. Sejtelmessé oldódott körvonalat látott mindenütt maga körül. A fekete talajból a kitaposott ösvény alig érzékelhetően világosabb nyomvonala emelkedett ki kissé. Elhagyva egy a többinél jóval hosszabb, barakot, kisebbfajta térre érkezett. Üresnek tűnt. Amint megállt és lépteivel sem csapott zajt, íurcsa, kaparászó hangokra lett figyelmes. Nem sokkal később, hosszú és megerőltető, szinte vak keresgélés után, egymásnak préselődött alakokat fedezett fel a túloldalon, két közeli faház oldalánál. Nem foglalkozott velük, elégnek ítélte iménti élményét. Mihamarabb ki akart jutni erről az elátkozott helyről. Tovább ment a kapu felé. Biztosra vette, ezek sem mások, mint az előzőek, és mire odaér, ugyanúgy kiderül róluk, hogy hiába látja őket, tulajdonképpen nincsenek is ott. De ahogy irányváltoztatás nélkül már-már elhaladt melletük, újra meghallotta a hangot. „Gyorsan legyengültünk a napi tizennégy-tizenhatórai megerőltető munkától meg az elégtelen, ritka étkezéstől. Megráncosodott rajtunk a bőr. Egyszerre azon vettük észre magunkat, mintha nem is a miénk lett volna. Mosdani csak hetente egyszer lehetett, úgyhogy hurkásra aszalódott bőrünk, hajlatainkban megtelepedett a kosz, rövidesen gennyes fekélyek borították a testünket.” Semmilyen érzelmet nem fedezett fel a hangban. Nyugodtan, mélyen, áthatóan csendültek a szavak. Elhatározta, hogy nem figyel rá, de nem sokkal később arra eszmélt, menet közben észrevétlenül irányt változtatott. Mikor felnézett, már egészen közel ért a csoporthoz. A csonttá soványo- dott emberek halkan nyöszörögtek, vadul kaparták nagy, vörös körvonalú, gennyes-varas tetejű sebekkel teli bőrüket. Viszolyogva nézte, ugyanakkor valami leküzdhetetlen vágyat is érzett, hogy megérintse őket. Félve nyújtotta ki a kezét egy meggömyedt, csont és bőr öregember felé. Az üres tekintettel meredt előre, mintha nem is látná. Kerekre tágult, sötét szemében fájdalom tükröződött. Hosszúra nőtt, koszos körmei ütemesen sercegtek az alkarján, amint végighúzta rajta a kezét. Nyomában vér serkent a lekapart tetejű sebekből. Még közeledő keze sem mozdította ki az öregembert egyhangú nyugalmától, és amikor elérte, keze - ahogyan nem sokkal előbb - akadálytalanul áthatolt a testén, egyszerre iszonyúan viszketni kezdett mindene. Hiába vakarta meg itt-ott, a kellemetlen érzés nemhogy nem múlt, méginkább fokozódott. A hátát nem érte el, kényszerűségből a barak gyalu- latlan deszkafalához dörzsölte. Már nem figyelt az árnyakra, nem érdekelte 139
